Váltás mobil nézetre
Klussmann, Sophie_JoachimGern_5_gr

Sophie Klussmann szoprán énekesnő John Malkovichtól tanulta meg, hogy egy hollywoodi sztár is lehet kedves és emberséges. Bár bántja, ha rosszat ír róla a kritika, egyáltalán nem ez a legfontosabb számára. Októberben a Budapesti Fesztiválzenekarral énekel egy Rimbaud által megteremtett, groteszk lényekkel telezsúfolt világról, és azt is felhozza a lelkéből, amire senki nem számít. A NOL interjúja.

 

Briliáns, figyelemreméltó, pompás, mesés – csak néhány jelző azok  közül, amivel a nemzetközi sajtó jellemzi önt. Fontos, mit mondanak a  kritikusok?

Őszinte leszek: a kérdés nem könnyű. Természetesen  nagyon boldog vagyok, ha egy újságíró értékeli vagy szereti, amit  csinálok, és persze rosszul esik, ha nem ismernek el. A kritika  ugyanakkor szubjektív dolog, és nekem sokkal fontosabb, ha érzelmekben  gazdag előadással ajándékozhatom meg a karmesterem, a zenekarom és a  közönségem. Az a fontos, hogy nekik tetsszen, amit csinálok.

Egyértelmű volt, hogy énekesnő lesz?

Az  éneklés előtt hatalmas szenvedéllyel, de sajnos kevesebb tehetséggel  hegedültem, ezért a váltás az egyik legjobb döntésem volt. Azt mindig  tudtam, hogy az életem a zenéről szól majd, viszont az elején még nem  annyira számított, ez milyen formában valósul meg. Az egyetemen egy évig  zenetudományt is tanultam, de hamar rájöttem, hogy sokkal inkább  elememben vagyok, ha csinálom a zenét, mint ha írok róla.

Nehéz pálya ez egy nőnek?

A   család és a munka összeegyeztetése komoly kihívás, de ez sok másik  munkára, és rengeteg másik nőre is igaz. Sok mindent fel kell áldozni  ezért a karrierért, például akármikor előfordulhat, hogy egy fellépés  miatt hirtelen el kell halasztani a családi nyaralást. Ezzel együtt soha   nem szeretnék mással foglalkozni!

Hamar felfedezte a szakma,  rendszeresen dolgozik együtt nagyformátumú zenészekkel, sőt, még John  Malkovich is kiválasztotta két színházi szerepre. Izgalmas kirándulás volt?

Jóval   több volt, mint izgalmas! Három évig dolgoztam együtt Johnnal, és ez  alatt az idő alatt rengeteget tanultam. Például azt, hogy hírességként  is lehetsz kedves, tiszteletteljes és könyörületes, a dívaság minden  allűrje nélkül. Családként működtünk, odafigyeltünk egymásra, és  egyáltalán nem számított, hogy valaki éppen hollywoodi sztár, vagy  sminkes. Két fantasztikus színházi, illetve operaelőadást alkottunk meg együtt, amit imádtunk, és amibe minden energiánkat és szenvedélyünket  beletettük. Minden este más volt. John szeret improvizálni a színpadon, és erről sosem szól előre. Ez nagyon inspiráló volt az olykor fullasztó   és unalmas operaelőadásokhoz viszonyítva.

Mi áll önhöz közelebb, az opera vagy egy szimfonikus mű?

Ami a legközelebb áll hozzám, az a kamarazene. Olyankor egy intim burokban,  közösen keverhetjük ki a színeket és a frázisokat minden egyes  muzsikussal. A szimfonikus művek közül az összeset szeretem, amit   énekelek, az operának viszont olyan sajátos világa van, ami a mai napig  rejtélyes számomra. Nem érzem magam otthonosan benne, mégis folyamatosan  vonz, igazi „se veled, se nélküled kapcsolat” a miénk, miközben a  szimfonikus zenének és a kamarazenének mindenestül megadom magam.

Kortárs vagy régizene?

Ha  egy zene jól van megírva, akkor szeretem. A kortárs darabok néha  hetekre tönkreteszik a hangomat, épp ezért sokszor el sem vállalom az  ilyen jellegű felkéréseket. Ezzel együtt az olyan kortárs szerzőknek,  mint például Kurtág vagy Ligeti, nagyon fontos szerepük van az  életemben. Nagyon sok szerzeményüket énekeltem már, és minden alkalommal  fel tudtam fedezni bennük valami egészen újat. A régizenének a  tisztaságát szeretem. Semmi sem lehet tisztább (és bonyolultabb), mint  Bach. Remélem, még jó sokáig énekelhetem.

Kifejezetten vonzódik a késő 19. századi, korai 20. századi zenéhez. Mi ennek az oka?

Ez   az időszak kinyitotta a művészeteket, legyen szó építészetről,  festészetről, zenéről vagy irodalomról. A világ próbálta újra felfedezni   magát, új struktúrákat találni, túlmenni a régi határokon. A zenében ez  Wagner Trisztánjával kezdődött. Nem volt visszaút, innentől érzékelem a  művészet nagybetűs szabadságát. Ekkor már nem kellett olyan komoly  kontroll alatt dolgozni, mint például Mozart idejében. Szeretem   Mozartot, és sokat is énekelem, de nagyon sok korlátot érzek benne. Ebben  az időszakban viszont hirtelen ott volt a tér arra, hogy magadat, a  zenét és a művészetet teljesen új megközelítésből fogalmazd meg.

Októberben   a Budapesti Fesztiválzenekarral lép színpadra a Zeneakadémián és  Benjamin Britten Les Illuminations című dalciklusát énekli, amely  Rimbaud-versekre épül. Ezzel a zenei anyaggal milyen a viszonya?

Britten   műveit nagyon jó énekelni. Ehhez a dalciklushoz a szoprán énekesek  minden hangszínére szükség van. Egyszerre vicces, szomorú, veszélyes,  álmodozó és lelkes. Nagyon nagy mélységek vannak benne, főleg ahhoz  képest, hogy Britten milyen fiatalon írta. Mindeközben humoros, és  nagyon jól visszaadja a Rimbaud-versek őrültségét. Minden érzelmet meg  kell énekelned, amit csak fellelsz magadban, a hangod minden színével.  Ezzel a dalciklussal olyan dolgozni, mintha saját magamban tennék egy  nagy utazást. Próbálok mindent felhozni, amit ott mélyen találok. Nem  könnyű feladat, de csodálatos érzés a teljes valóddal belevetni magad  ennek a műnek a gazdagságába.

Könnyen megy az azonosulás ezekkel a furcsa szövegekkel?

Francia   iskolába jártam, ezért a francia költészet mindig nagyon közel állt  hozzám. Persze Rimbaud különleges eset, extrém személyiség volt. Ezeket a   verseket 19-20 évesen írta, később már nem is foglalkozott  költészettel. Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk ezekhez a szövegekhez,  magunk elé kell képzelnünk az akkori Párizst, és azokat a kábítószereket   is, amelyekkel Rimbaud élt. A versek egy szürreális világból érkeznek –   egyszerre álmodozóak és fenyegetőek –, ez a kettősség pedig  nyugtalansággal tölti el az embert, miközben olvassa vagy énekli őket.  Olyan érzéseket hívnak elő a lélek titkos bugyraiból, amelyek normális  esetben mindenki előtt rejtve vannak. Az azonosulás mindig veszélyes,  ebben az esetben pláne, mégis elkerülhetetlen, hiszen ez a világ nagyon csábító számomra.

Ha ez a dalciklus egy élő ember lenne, hogy írná le, kivel állunk szemben?

A   Les Illuminations-nak van egy narrátora, aki csodálattal és imádattal vegyes félelemmel nézi azokat a szörnyeket és félig ember, félig állat lényeket, akik a műben szerepelnek. Rimbaud figurái nem e világból  valók: furcsák, groteszkek és csúnyák. Egyszerre csodálatosak, isteniek és gusztustalanok. Hasonlítanak ránk, mégis máshonnan érkeznek. A  narrátort egy teljesen átlagos emberként képzelem el. Neki megadatik,  ami a földi halandóknak nem: láthatja ezeket a lényeket. Ezért kell  elmesélnie azokat a titkokat és csodákat, amiket lát, és épp ezért  számkivetett. Amíg élvezettel végignézi ezt a vad parádét, teljesen  passzív marad.

Az este során a lengyel származású Marek Janowski vezényli a Fesztiválzenekart. Dolgoztak már korábban is együtt?

Olyan   szerencsés és megtisztelő a helyzetem, hogy már évek óta együtt  dolgozhatok vele. Egyike volt a legelső karmestereknek, akik támogattak a   pályámon. Mindig is hitt bennem és a jövőmben.

A Fesztiválzenekarral  viszont ez lesz az első közös munkája.

A Fesztiválzenekar több  koncertjén is voltam korábban, és azóta az az egyik álmom, hogy velük  énekelhessek. Egyedülálló minőségű zenekar! Hihetetlenül boldog vagyok,  hogy találkozhatunk, és együtt adhatjuk elő ezt a csodálatos darabot.

Az eredeti cikket a NOL-on olvashatják el.