Váltás mobil nézetre
_PJ_2942

"Ő századunk Mozartja, a legragyogóbb zenész, aki a világosan látja korunk ellentmondásait, és az első, hogy ellentéteit feloldja" - írta Schumann Mendelssohnról, miután az utóbbi Lipcsébe szerződött. A német romantika két óriásának szentelte a Művészetek Palotája idei maratonját, melynek három utolsó koncertjét hallhattam.

Schumann II. (C-dúr) szimfóniája a klasszikus mértéktartástól a romantikus szenvedélyességig jut el a Nemzeti Filharmonikusok és Kocsis Zoltán előadásában. Az első tétel ostinato korálja, mely afféle Hommage à Bach, nem is enged más megközelítést, csak a mértéktartót; a szonátaformájú tételben különösen megkapó volt a poco vivace utasítást megelőző crescendo, és az Allegro ma non troppo egyre fegyelmezetlenebb lendülete.
Fokozódó sodrással, pergő timpanikkal és nyugtalanító fúvósokkal csúcsosodik ki, győztes fanfárral végződik az első tétel, amelynek ívét Kocsis és zenekara nagyszerűen építették fel. A másodikban Schumann távolabb lép Bachtól, kinek műveivel ideje java részét töltötte a szimfónia komponálását megelőzően, de a második triórészben mégis felbukkan a B-A-C-H motívum. A zenekar beható mélységgel és nyugtalansággal interpretálta a csak tempójában, nem pedig hangvételében scherzószerű tételt, bátor vonósfutamokkal jutva a zárlatig. Az Adagio espressivo – mely egy kontrapunktív középrésszel megint csak a barokk mestert idézi -, a romantika egyik legszebb lassú tétele, ihletett dallamossággal szólalt meg, finoman formált hajlításokkal és dallamokkal. A koronát természetesen a zárótétel (Allegro molto vivace) helyezi a mű tetejére: a szimfónia műfajának minden mélységét és magasságát birtokló zenélést hallhattunk a Nemzeti Filharmonikusoktól, mely tételben egyben a zeneszerző is megszabadult ördögeitől egy szerelmes Beethoven-dallam által.
Michael Gees minden bizonnyal céllövöldébe jár, vagy jókora bokszzsák függ a nappalijában, így amikor este nyolckor a zongorához ül a Fesztiválszínházban, hogy Anna Lucia Richter szopránénekesnőt kísérje, már semmi feszültség nem marad benne, amit Schumann dalciklusaiba fojthatna. Az op. 40-es Fünf lieder első két darabját ugyanis rendkívül halkan és lágy billentéssel játszotta, és csak a harmadik dalban (Der Soldat) szólaltatta meg erőteljesebben a zongorát. Különös frissességgel szólt a rövid ciklus záródarabja, a pehelykönnyen záruló Verrathene Liebe. A pianista egyébként leginkább egy jazz-zongorista benyomását kelti, akit színpadra küldtek egy halom klasszikus kottával: játéka elmondhatatlanul könnyed, nem kifejezés, hogy mennyire lezser és laza. Mégis pontos és kimunkált, hangsúlyaiban érzékeny, illetve kiváló untermann Anna Lucia Richter énekéhez, akinek hangja egy fiatal énekesnőhöz valóan csillogó és eleven, ezzel együtt bensőséges színezetű és világosan fókuszált. Hasonló jellemzők érvényesültek az op. 39-es Liederkreis című ciklusban is: Gees szinte impresszionista tablókká alakította a shumanni kottát, crescendói rövidek, ám annál tartalmasabbak voltak, Anna Lucia pedig kisasszonyi bájjal és jól eltalált színészi effektusokkal tolmácsolta a verseket. Kettejük együttműködésében, ha nem is kizárólagos, de érvényes interpretáció született.
A Müpa-maraton nagy jutalomjátéka természetesen Fischer Iván Fesztiválzenekarának, illetve a Pro Musica Leánykarnak jutott, akik ambiciózus módon dolgozták fel Shakespeare Szentivánéji álmát. Ezúttal ahelyett, hogy a dráma kísérőzenéje lett volna Mendelssohn műve, a zene túlsúlyát enyhítették drámai betétek. A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói üdítő humorral és szellemességgel állították koncertszínpadra a művet. A fiatal színésznövendékek ugyanis a zenekari tagokkal osztoztak a pódiumon, és ez újabb poénok forrásává is vált: Zuboly szamárfülét például két kürt helyettesítette, egy hegedűvonó kiválónak bizonyult a kard szerepében, Fischer karmesteri pálcáját pedig előszeretettel kérték kölcsön az ahhoz elég szemtelenek. Említést érdemel a rövid, de annál nagyobb meglepetésként érkező Latinovits-paródia, a kissé felesleges, de azért szép angolsággal megszólaló Heléna monológja.
A nyitány vibráló nyolcadhangjai a vonósokon, finom és könnyed hangsúlyokkal megformált dinamikája hírnevéhez méltó zenekarról tett tanúbizonyságot. Az enyhe glissando játékmóddal előadott, lefelé lépő duodecima előtti lélegzetnyi megtorpanás emlékezetes maradhat mindenkinek. Hiányt egyedül a némi unalommal előadott Nászinduló hagyott bennem – alighanem ez az agyonjátszott zenedarabok sorsa. Anna Lucia Richter mellett még egy énekesnő, Nora Fischer feladata volt a mezzoszoprán szólam. Eltérő karakterű hangjuk remekül egészítették ki egymást.
A maratont Pukk szavai zárták – “Most uraim, jóccakát, fel, tapsra hát, ki jó barát!” -, és a kérésnek a Nemzeti Hangversenyterem zajos ünnepléssel tett eleget.

Az eredeti cikk a Fidelión jelent meg.

(Fotók: Posztós János, Müpa)