Váltás mobil nézetre

Százhúsz gyerek szerepel a Noé bárkája című operában

Nehéz lenne sok olyan operát felidézni, amelyben százhúsz gyerek és tizenöt felnőtt szerepel. Ennyien állnak a színpadon és ülnek a zenekarban ugyanis a Noé bárkája című gyerekoperában, amelyet a Budapesti Mahler-ünnep nyitásaként mutatnak be szeptember 5-én a Művészetek Palotájában. Rendezőjének és karmesterének, Philipp Györgynek nem volt teljesen ismeretlen a Britten-mű, énekelt benne és ütősként is játszotta tizenvalahány éve, még gyerekként.

A huszonkilenc éves Philipp György – aki független és kőszínházakban is jártas – a Budapesti Énekes Iskola tanára, a Noéban éneklő gyerekek java a tanítványa. Kisebb operákat már összehozott velük, de ekkora volumenűt még sosem. Az első előadásukat, A varázsfuvolát látta Fischer Iván, aki újfent meg akarta mozgatni a zeneiskolásokat, ezért találta ki a Noét. A karmester ugyanis szívén viseli a zeneiskolák sorsát, és elszánt célja, hogy a gyerekeket ne fertőzze meg az egyre jobban terjedő kulturális nihil.

Britten eredeti instrukciója szerint templomban vagy nagycsarnokban kellene játszani a művet, ahol a nézők, a gyülekezet együtt énekelhetne a zenészekkel. Tíz éve, a Zeneakadémia közönsége csupa zeneiskolás volt, akikkel tanáraik előre begyakoroltatták azt a három dalt, amelyet énekelniük kellett. A Művészetek Palotájában ez nehezebb lesz, hiszen nem minden zenerajongó olvas kottát, így azzal kezdődik majd a koncert, hogy Philipp György megtanítja nekik a dalokat. Szövegkönyvet is osztanak, hogy követni tudják, mit énekelnek a szólisták.

A mostani produkcióhoz már az előző tanév végén próbált a gyerekekkel, és mivel tartott attól, hogy a nyári szünetben elkezdenek mutálni a tizenévesek, ezért lekettőzött minden szerepet. Mázlija volt, egyedül a rozsomák hangja kezdett öblösödni, de ez végül is csak egy az ötven állatból. A zenekarban – a szerző instrukciója és akarata szerint – amatőr zenészek játszanak, a szólamcsoportokat viszont csupa profi muzsikus vezeti. Az amatőrök a Zeneiskolák Országos Szövetsége által szervezett gyerekzenekar, a szólamcsoportokat pedig a Budapesti Fesztiválzenekar művészei irányítják. Egyelőre három előadás készül, kettő a MüPában és egy a pécsi Kodály Központban. És azt tervezik, hogy különböző nagy iskolai tornateremben is bemutatják a produkciót – a váci Piarista Gimnáziumtól a Mókus utcai általános iskoláig.

Arról is beszélgettünk a karmesterrel, hogy ma mennyire lehet vonzó a zeneiskola a gyerekeknek. Saját gyerekkorából arra emlékszik, óvodásként annyit énekelt magában, hogy egyenes út vezetett a zeneiskolába. Mivel lusta volt hangszert választani, kijelölték neki a hegedűt és az ütőket a szülei. Ütőzött addig, amíg a tananyagba nem jött a triola (ritmus), amelytől annyira megijedt, hogy hasfájást színlelt, amit az iskolaorvos rögtön vakbélgyulladásnak diagnosztizált. Itt szakadt ketté Philipp ütős karrierje, de ez a másfél év legalább jó volt ahhoz, hogy megtanulja a dobolás alapjait. Sőt, úgy sejti, némi előtanulmány után bármelyik hangszert meg tudná szólaltatni, egyszer például rövid ideig helyettesített egy klarinéttanárt is abban a borosjenői iskolában, ahol szolfézst tanított. Mindez azért volt érdekes, mert meg tudta ugyan fújni a hangszert, de fogalma sem volt, hová kell rakni az ujjait, így végül egy nyolcadikos gyerek súgott neki.

Philipp György szerint tanárfüggő, hogy a gyerekek kényszerként élik-e meg az énekórát. A Zeneakadémián képzett énektanárok kilencvenhét százaléka nem alkalmas a pályára. A szakma teljesen elnőiesedett, és anélkül, hogy a nőket bántani akarná, az a tapasztalta: a férfiak hatékonyabbak énektanárként. Neki például egy év alatt többet tanított egy tanár, mint tizenkét évig tengernyi énektanárnő. Persze, ez nincs kőbe vésve, ennek az ellenkezője is előfordulhat. De ő Bubnó Tamás nevét áldja, aki zeneileg felnevelte az Énekes Iskolában, ahol nem az volt a cél, hogy zenészeket képezzenek, hanem zeneileg világlátott és intelligens, kultúra iránt érdeklődő értelmiségieket.

Fotó: Bácsi Róbert László