Váltás mobil nézetre
Ivan

jessicamusic.blogspot.hu
Tegnap a Royal Albert Hallban volt az első a Budapesti Fesztiválzenekar két Proms-koncertje közül, a hangversenyt meghallgatva azon tűnődöm, mi mindent tanulhatunk az irányításról a nagy karmesterektől. Bolygónkon ugyanis – legalábbis mostanában úgy fest – az irányítás a legkevésbé sem tűnik az erősségünknek.

Köztudott, hogy a legkülönbözőbb intézmények mindinkább belesüppednek a habozás, a viszály, a viták és ideológiák, a politikai korrektségből fakadó félelmek mocsarába – ami régi eszmények és legnagyobb múltú, közmegbecsülésnek örvendő institúciók (köztük az NHS, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat és a BBC) tekintélyét is kockáztatja. Életre szóló leckékre van szükségünk, és ezeket a zenétől kaphatjuk meg. Ha valami ilyen csodálatosan működik, akkor vajon mi az oka e működés tökéletességének? Mi az, amit a zenészek jól csinálnak? Melyek azok az általános elvek és tanulságok, amelyeket levonhatunk és az élet teljesen más területein  mi is felhasználhatunk?

Nincs még egy olyan zenekar, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, amelynek koncertjét semmi szín alatt ne hagynám ki, nem is nézem, mi szerepel a műsorukon, egyszerűen csak elmegyek, ha ők játszanak. Mert tudom, hogy fantasztikus lesz. És eddig még soha nem hagytak cserben. Alapítójuk és karmesterük, Fischer Iván varázsos pódiumjelenlétével  valósággal megdelejezi az embert, mint Kascsej, a varázsló a Tűzmadárból. Hihetetlen érzéke van a nagy egészhez és az apró részletekhez, aminek köszönhetően hangversenyei messze meghaladják az átlagos koncertek színvonalát.

Tegnapi Proms-koncertjükön közép-európai szerzők műveiből játszottak vegyes műsort – Brahms Magyar táncait, Strauss keringőket és galoppokat, egy Dvořák legendát és Kodály Galántai táncok című művét – valamint a legjobb Schubert Befejezetlen szimfóniát, amit valaha is hallottam. Ami a táncokat illeti, minden egyes frázis tele volt ötlettel, mindegyiknek volt jelentése és létjogosultsága: a Kék Duna keringő simára csiszolt, szívet gyönyörködtető ívének (mellékesen a Duna Budapestnél sokkal kékebb és szebb, mint Bécsnél), és a Magyar táncok tökéletesen kiegyensúlyozott rubatóinak. A Schubert-szimfónia sötét volt, amint az éj, az ember visszafogott lélegzettel  hallgatta a halk tremolandókat, és a puha, gyöngyöző szólókat. A zenekar minden egyes szólama olyan egységes, úgy szól, mintha egyetlen szuper-hangszert hallanánk, kezdve a nagybőgőkkel, amelyeket a zenekar mögött, egy sorban helyeznek el, és amelyek csodálatos alapot adnak a hangzásnak, és a finom első hegedűszólammal, amely olyan káprázatosan tartja a második tétel hosszú hangjait, mintha azok legalábbis valahol az űrben lennének fölfüggesztve. A zenekar még a harmadik, töredékben maradt scherzo-tételt is eljátszotta, amelyről kiderült, hogy nem éri el a meglévő két tétel színvonalát, ezért nagyon is lehetséges, hogy a szerző okkal hagyta félbe komponálását.

Fischer abszolút mértékben irányította  együttesét, valahogy úgy játszott zenekarán, mint egy mélyen gondolkodó zongorista a legjobb Steinway zongorán. A BFZ minden jel szerint ugyanúgy Fischer zenekara,  ahogy a West-Eastern Divan Orchestra Barenboimé: egy a vezetőjével  teljes mértékben összehangolódott együttes, amely karmestere minden gondolatát és rezdülését észleli, és azonnal reagál rá, a zenekar minden tagja egyhangúlag érti őt.  Előfordult egy-két (alighanem az Albert Hall kényes és nehezen megszokható akusztikájának számlájára írható)  apró baki, amelyeket őszintén szólva csak azért hallottunk meg, mert minden más olyan tökéletes volt produkciójukban.

Mármost ez a tökéletesség-közeli állapot nem magától jön létre. A karmester irányítja és kontrollálja a legkisebb apróságot is. Ezt a fajta kifinomultságot, csiszoltságot és egységességet csak egy olyan muzsikus képes elérni, aki maga megszállottja az irányításnak. Vegyük az olyan igazi nagyokat, mint amilyen Carlos Kleiber volt; olyanok mesélik, akik látták a partitúráit, hogy azok minuciózus pontossággal ki voltak preparálva, minden részlet aprólékosan és egzaktsággal meg volt tervezve. Vagy vegyük Debussy kéziratait, ahhoz, hogy színekben és hangulatban gazdag remekművet alkosson, rendkívüli analitikus pontossággal dolgozza ki a részleteket. Ahhoz, hogy érdemlegeset alkosson, hogy olyasvalamit mondjon el, amit érdemes elmondani, hogy olyan üzenetet juttasson el hallgatóihoz, amit érdemes meghallani, két dologra van szükség: kell egy vízió, amellyel mindezt létre lehet hozni, és kell egy irányítás, amely segít megtörténni  mindezt. Egy nagy karmester ilyesformán szükségképpen vizionárius irányító és az irányítás megszállottja. Egy jóságos és remélhetőleg felvilágosodott diktátor. Aki keményen, nagyon keményen dolgozik muzsikusaival, akik viszont maguk is ilyen keményen akarnak dolgozni. Nem lehet ez másként, ha olyan eredményt akarunk hallani, amilyet tegnap este hallhattunk.

Sok karmesterrel készítettem interjút, és nem egy, nem kettő mondta, amikor hivatásának erről az aspektusáról kérdeztem, hogy a zenei interpretáció demokratikus modelljének eszménye nem működőképes. Nagyon remélem, hogy lesz valaki, aki megcáfolja őket – az idén ősszel remélhetőleg eljutok például Olaszországba a Spira Mirabilis Zenekarhoz is, hogy meggyőződjem róla, hogyan működik alternatív zenekari modelljük.

De addig is, amíg valaki előáll a cáfolattal, bizonyított, hogy a nagy interpretációkat zseniális muzsikusoknak köszönhetjük, és annak, hogy egy ilyen úgy képes eljuttatni a közönséghez az üzenetét, ha meggyőzi a zenekari muzsikusokat.

Azt hiszem, a BFZ esetében ez történik. Természetesen van még egy vonatkozás, amely egyedivé teszi a zenekart: tagjai többségükben magyarok, akik közös zenei háttérrel rendelkeznek, akárcsak Fischer Iván. (Úgy tűnik, egy kivétel van, a rézfúvós szekcióban találtam egy ír nevet.) Ez éppen az ellenkezője annak, amit például a  World Orchestra, vagy mi megtestesít, amely időnként a világ minden tájáról összehoz zenekari zenészeket, akik általában nem dolgoznak együtt, és akik egyszer-egyszer a maguk módján érdekes  produkciókat hozhatnak létre. A különbség ég és föld.

A Fischer-nagyságrendű karmesterek nem minden bokorban teremnek, nincs is sok belőlük, egy kézen meg lehet számolni őket, (az én személyes rangsoromban Barenboim, Jansons, Nelsons és Rattle tartozik ebbe a kaliberbe). De lehet, hogy ezek a vizionárius, felvillanyzó, erős akaratú, karakterek lennének a világ vezetésére alkalmas modell megtestesítői? A politikában a diktátorok nagyon rosszat jelentenek, hiszen ritkán mutatkoznak jóságosnak és ritkán küzdenek önmaguknál nagyobb dolgokért. A mi maestróink viszont (remélhetőleg) a komponista érdekeit képviselik, inkább, mint azok gazdag adományozóik, – igen, a szponzorok kedvében kell járniuk, amikor lelépnek a karmesteri emelvényről, de amikor a munkájukat végzik, akkor ennek nincs jelentősége. Amikor nagy műveket vezényelnek, a művészi alkotómunka során nem kell alkalmazkodniuk másokhoz. A koncertpódium a vizionárius gondolkodás,  a legszebb álmok megvalósításának helye. Jó volna valami hasonló a világ színpadán is: olyan vezetők, akik az irányítás megszállottjaiként  szentelnék magukat altruista vízióik megvalósításának.

Álom, álom… De addig is jöjjenek el, hallgassák meg ma este Fischer Iván és a BFZ második Proms-koncertjét, amelynek műsorán Brahms harmadik és negyedik szimfóniája szerepel.

Az eredeti cikk IDE kattintva olvasható el.