Váltás mobil nézetre
mozart

Bérleti hangversenyeinek utolsó koncertjeit tartotta a Budapesti Fesztiválzenekar, a három koncerten két nagyromantikus mű fogott közre egy Mozart-zongoraversenyt. Míg Elgar koncertnyitánya ritka vendég Magyarországon, Richard Strauss szimfonikus költeményei viszonylag gyakran hallhatók, addig Mozart zongoraversenyei a törzsrepertoár részét képezik.

Vendégkarmesterként Mark Eldert üdvözölhette a közönség, aki először állt a zenekar élén, a szólista Jonathan Bliss volt, aki illusztris felmenőkkel büszkélkedhet: nagyanyjának írta Samuel Barber Csellóversenyét, édesanyja Miriam Fried hegedűművész.

A gyanútlan hallgató első gondolata az lehetett, hogy felcserélték a műsorszámokat, hiszen a nagy angol zeneszerző, Edward Elgar Délen című koncertnyitányának (op. 50.) eleje a Richard Strauss-i pompázatos hangzásvilágot – mind a témát, mind a mamutzenekart, mind a hangerőt tekintve – tárta a közönség elé. Elgar műveihez képest ez a zene nagyon csillogó, egy zeneszerző szerint „kevésbé neurotikus”. Természetesen Elgar legfőbb megkülönböztető stílusjegye, a pátosz, a rá jellemző dallamszövés és harmónia is megtalálható a Délen-ben, de egy hajszállal hosszabb annál, ami igazán izgalmassá tenné a nyitányt. A laza szonátaformájú mű szép előadásban hangzott el, a nagy apparátus (16 első hegedű) hangzása sokszorosan betöltötte a termet. A helyenként programmal is ellátott nyitány dúsan szólt, igazán szép volt a brácsaszóló (Elgar Canto popolare címmel önálló darabot is készített belőle), a rezesek imponáló megszólalásai, a vonósok szép hangszínei a darab szépségeire hívták fel a figyelmet.

Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye nem ismeretlen a Fesztiválzenekarnak, három éve Pinchas Steinberg vezényletével játszották a hat nagyobb formai egységből álló művet. Most Mark Elder irányításával szólt a nagyszabású mű, Richard Strauss (nem először) saját magát örökíti meg. Bár kora nagy kritikusának, Romain Rolland-nak Strauss nem mondta ki, hogy ő lenne a megmintázott hős, az ötödik formai egység bőségesen tartalmaz Strauss korábbi műveiből, a Macbethből, a Don Juanból, a Zarathustrából, a Don Quixotte-ból, a Till Eulenspiegelből, dalokból, első operájából. A kürtökkel bőven ellátott mű (Strauss apja kürtös volt) pompásan igazolja Strauss hangszerelési és dallamalkotó művészetét: a bevezetés, a hős bemutatása a magasba törő dallammal felkelti a figyelmet. A Fesztiválzenekar nagyon jól szólaltatja meg a késő romantikus darabokat, legyen a szerző Mahler, Bruckner vagy éppen Richard Strauss és ez nem abból adódik, hogy ezek a művek szinte játszatják magukat, felkínálják a dinamikát, a hangszíneket, hanem a belső szólamok hangzást formáló lehetőségeit használják egy-egy darab még szebbé varázsolásához. Mark Elder kihasználta a zenekar tudását, rávilágított a Hősi élet egy-egy izgalmas pillanatára. Az első rész óriási fokozását jól előkészítette, a második egység (A hős ellenségei) locsogása-fecsegése elképzelhetetlen jó fuvolista és klarinétos nélkül. Szép, kifejező volt a szűk járású dallam, majd A hős társnője ábrázolásakor a sokszínű zenei anyag összekovácsolása talán a darab legjobban ívelt egysége volt. A hegedűversenyekkel vetekedő nehézségű és változatos zenei szövetet kapott rész a szertelenséget, kedveskedést, zsémbeskedést, nagyszerű szólóval, de az oboa, a klarinétjátéka, a fecsegés ábrázolása is ideális hangzással szólt. A hős művei békeidőben szakaszra nagyon jól rávezette Elder a zenekart, az egész mű figyelemreméltó tolmácsolásban szólt, de a korábbi koncerten Steinberg elgondolásai karakteresebbek voltak.

Nem igazán szerencsés két hasonló karakterű művet előadni egy koncerten, hacsak nem egyfajta koncepció része, esetünkben egy Mozart-zongoraverseny tompította a hangözönt. A 414-es Köchel-jegyzék-számú A-dúr zongoraverseny igazán szép mű, az érzelmi hatást nem a túlfokozottsággal éri el. Az első, Bécsben írt zongoraverseny első tétele kellemesen csillogó, a zenekar próbált egyfajta régizenei előadásmóddal játszani a versenymű elején. Nagyon szép fafúvósdallamokat kaptunk, éltek a tartott hangok, a lassú tétel dallama megérintette az embert. A szólista, Jonathan Bliss játékában nem tudtam felfedezni a rendkívüli képességű művészt, a gyönyörű darab hangsúlyai helyenként kiemelésre vártak, a tagolás helyenként nem történt meg. A zárótétel lendülete, a karakterek sokszínűsége hiányzott egy eszményi előadáshoz. Ráadásként újra Mozart szólt, a C-dúr szonáta (KV. 545.) lassú tétele, szép pianókkal, formai tagolás, lélegzetvétel nélkül.

(szabói), Papíruszportál