Váltás mobil nézetre
Martin Smolka

Interjú Martin Smolka-val, a Bridging Europe-Európai Hidak fesztivál kortárs estjének egyik zeneszerzőjével

Az interneten talált hivatalos életrajzában  zenei nyelvének jellemzésére többek között azt írják, hogy előszeretettel használ hóbortos, lendületes, életvidám ötleteket, zenéjében megszólalnak a civilizáció jellegzetes zajai, zörejei, népzenei, illetve rezesbandák hangjai, lehetőleg hamisan. Mindebbe melankolikus emlékek, fájdalmas  vágyakozó, nosztalgikus hangulatok  vegyülnek. Zenéjét  éles kontrasztok, filmszerű vágások, hangulatváltozások és ismétlések jellemzik. A leírás ennél jóval részletesebb, de a Budapesten megszólaló művét a leírás alapján úgy képzelem, hogy nagyon jellemző darabja lehet az életműnek. Voltaképpen hogyan keletkezett ez a mű?

Igen, ebben a műben sok minden megtalálható az említett eszközökből és hangulatokból: vágások, váratlan dinamikus kontrasztok, mikrointervallumok használatával előidézett torzulások, ismétlések, mindez az egyszerre groteszk és szomorú kifejezés szolgálatában.
Volt egy Isten háta mögötti vidéki házban álló zongora, amelyet 30 éve nem hangolt fel senki. A hangja különös módon gömbölyű és fátyolos, és ha beragad a pedál, belül a visszhangok és utózengések varázsos univerzuma szólal meg. Elmondhatjuk, hogy ez a zongora egy egyszerű akkordból bonyolult költői eseményt képes teremteni. Mintegy 12 ilyen akkordot  jegyeztem le, aztán aprólékosan kielemeztem. Amit ebből kiszűrtem, meghangszereltem nagy zenekarra. A folytatáshoz szükséges ötletek munka közben már maguktól jöttek, pontosan úgy, ahogy John Cage mondta: „az embernek akkor támadnak a legjobb ötletei, ha valami unalmasat csinál. Ha a komponálás folyamata unalmas, ötleteket ad. Úgy röppennek be az ember fejébe, mint a madarak.“ Ebben a kompozícióban elég alaposan kidolgoztam azt a kedvenc megoldásomat, ahogy lassan, elnyújtva elhalkul a zene. A hangpontok sűrű rendszeréből szisztematikusan kivonunk egyes hangokat és csenddel helyettesítjük. A csend fokozatos győzelme a hang felett elvezeti a (türelmes) hallgatót a teljes csend feszült hallgatásához, amit csak hébe-hóba tör meg egy vékonyka, alig hallható hang. Valahol ott merült fel bennem egy lebegő tollpihe képzete egy gyorsan elnéptelenedett térben, ebből gombolyítottam tovább a motorizált angyalok elképzelt történetét. Ez adta végül a kompozíció címét is.

Ön együttesével, az Agonnal, a nyolcvanas évektől kezdve az új zene csehszlovákiai, majd csehországi népszerűsítésének kulcsfigurája. A kezdetek a kemény diktatúra idejére nyúlnak vissza. Milyen emlékei vannak az első időkről. Mennyire jelentett nehézséget a kortárs zene terjesztése a ´89 előtti időkben? Engedték-e dolgozni?

Az Agonban kollektív munka folyt, és ahogy telt-múlt az idő, talán pár százan tudtak rólunk. A diktatúra csak néhol volt kemény, a megtorlások a 68-asokat és a radikális ellenállókat érintették. Az ellenőrző és elnyomó mechanizmusok abban az időben már slamposak voltak, mint minden más is abban az abszurd rendszerben.  Így aztán sikerült koncerteket rendeznünk a hivatalos és az underground kultúra közötti szürke zónában, szerény méretekben, kevés muzsikus részvételével, de lényegében szabadon. Fiatalok voltunk és lelkesek  – rengeteg energiát öltünk bele és naiv hibákat követtünk el. 1989 után Prágában egyedül mi voltunk azok, akik nonkonformista kortárs zenére specializálódtunk és akiknek volt valami innovatív koncepciójuk is, hogy azt ne mondjam, víziójuk – és ez megnyitotta előttünk a kaput nyugat felé, ahol kíváncsiak voltak arra, mi van történik nálunk. Ennek az időszaknak a New York-i  Lincoln Centre-ben megrendezett Bang-On-A-Can fesztiválon való felejthetetlen fellépésünk volt a csúcspontja. Most beszélhetnék esztétikáról és stílusról, de talán többet elárul, ha elmondom, hogy a Rent a Ricercar című kompozícióm előadásához egyebek közt 3 misecsengőt, egy meggörbített tenorszaxofont és néhány, kőműves-állványból származó rozsdás csövet vittünk magunkkal a repülőn New Yorkba.