Váltás mobil nézetre
MM_w

FELonline.hu
„Esküszöm, nekem öt percnek tűnt!” Döbbent emberek nézelődtek, és próbálták összeszedni magukat: a koncertnek váratlanul vége lett. Az órám szerint nem öt perc, hanem egy óra telt el – pont annyi, amennyinek el kellett telnie –, de hiába, én is csak pislogtam. A komolyzene menő, és ha csak a Midnight Music sorozatot nézzük, ezt a Budapesti Fesztiválzenekar már nyolcszor is bizonyította

A koncertterembe belépni olyan volt, mint megérkezni egy vidám napközibe: az emberek szanaszét ülnek és fekszenek, sétálnak és átesnek egymáson. Néhányuknál hangszer van, mások csak heverésznek. Valaki középen integetni kezd, talált még egy helyet, de az ismerőse nem hallja; mellette Fischer Iván már fogja is a karmesteri mikrofont, és szó szerint elismételve a srác szavait kihangosítja őt. Az ismerős odatalál, a heverésző tömeg nevet. A közönség folyton nevet – szerintem nem hitték el, hogy komolyzenei koncert tényleg lehet laza. Mégis lehet, és ettől mindenki elvarázsoltan felszabadult.

Végül jött az az ismerős búgás, amikor a zenészek megnézik, minden jól van-e behangolva. Fischer, mint egyszerre karmester és műsorvezető, röviden bemutatta Szergej Prokofjevet – a lényeg, hogy neki a zene három dologból áll: líra, ritmus, szarkazmus –, és bemutatta Alexander Toradze-t. Toradze a zongoránál, nála jobban senki nem játszik Prokofjevet. És elkezdődött a 3. (C-dúr) zongoraverseny.

Tetszett a prokofjevi hármasság gondolata, hát ezt figyeltem végig: hol az egyik, hol a másik oldala dominált. És valóban, néhol olyan líra volt, hogy még a zongora kis kalapácsai is mintha kőtömbökként zuhantak volna az emberre. Majd ha jött egy intenzívebb, határozottabb ritmusú szakasz, azt Fischer egy-egy hatalmas szusszanása jelezte előre. Szusszant, lendült a karja, és a zene változott. A szarkazmust én mindenek előtt a cselló távolságtartó közbevetéseiben, és egy kamera zárszerkezetének szemtelen kattanásaiban találtam meg.

Én a zongora mögötti háromnegyedik heverésző voltam; ez a hely egyszerre jó és rossz is. Jó, mert azt érzem, hogy körülfolynak a hangok, érzem, ahogy egy-egy határozottabb, a zongorabillentyűkre mért csapás a hangszer lábán, a betonon át az én lábamig szalad. Sokkal jobb hely, mint messze a lelátó-félén ülni, ahol egy évvel ezelőtt voltam néző. De a következő alkalommal mégis inkább sietni fogok, hamar megérkezem, és – „helyfoglalás érkezés szerint” – a karmesteri pozíció körül vetem rá magam egy babzsákra. Ott majd nem lesz olyan, hogy a nagy csendben előbb ér el hozzám a zongora hangja, mint a dobé. És azok közt sem leszek, akikre szerényen rámosolyog Toradze: sajnálja, de néha lehet, célszerűbb majd kicsit árnyékolniuk a fülük. Ha már a zongora mellett ülnek…

A zongoraverseny véget ért. Toradze meghajolt, hatalmas taps, kiment. Még nagyobb taps, amikor visszajött – az ottfelejtett sáljáért.

Aztán Fischer újra mesélni kezdett. Nehéz így játszani, hogy messze vannak a zenészek, de mégis jó, mert közel a közönség. Különben Prokofjev ugyanakkor halt meg, mint Sztálin, így hiába volt nagyszerű zeneszerző, az újságok nem értek rá gyászolni. Alekszandr Porfirjevics Borogyin pedig, aki a következő darab szerzője – Polovec táncok, részlet az Igor herceg c. operából – egyébként ha nem zenével foglalkozott, akkor például kémikus volt. Igor herceg története a 11. században játszódik, amikor a kán… kun-kán… Konchak kán… Fischer kereste a szavakat, a közönség persze nevetett.

És ahogy elkezdték az est második darabját játszani, a közönség egy része hirtelen talpra ugrott. Még rá sem értem meglepődni, hogy tulajdonképpen a terem minden pontjában, a legeldugottabb sarokban is van egy-két néző, aki most valami mappával a kezében áll – ők már énekeltek. Váratlan, és nagyon szép; az embernek pedig az a benyomása, éppen csak egy saját mappa hiányzik ahhoz, hogy most velük énekelhessen. Na persze ez nem ilyen egyszerű; róluk kiderült, hogy ők a brnoi Cseh Filharmónia Énekkar. Legközelebb amúgy májusban lehet velük találkozni errefelé, akkor majd Dvořák egy lírai meséjét adják elő a Fesztiválzenekarral.

A koncert úgy ért véget, hogy még senkinek nem volt kedve távozni. A közönség a tapsot és dobogást csak karmesteri intésre volt hajlandó abbahagyni. Búcsúzóul ígéretet kaptunk: legközelebb több lesz a babzsák-fotel. Mert ez a koncertforma képes azt is ugyanúgy lenyűgözni, aki előad.

 

Márton Fogl