Váltás mobil nézetre
Mahler Symphony No.5.

Budapesti Fesztiválzenekar - Fischer Iván (kultifilter.hu)

„Senki sem értette. Bárcsak 50 évvel a halálom után vezényelhetném a bemutatót.” – mondta 5. szimfóniájának 1904. október 18-i bemutatóját követően Gustav Mahler. A kijelentés mögött látnoki gondolat volt: bár a korabeli hallgatók nem tudtak megbarátkozni odaadó figyelmet és elmélyült átélést igénylő, óriási méretű műveivel, a 60-as években kezdődő Mahler-kultusz eredményeképp ma már szinte nincs olyan jelentős zenekar, amelynek programján – immár a biztos siker kulcsaként – ne szerepelne minden évben valamelyik darabja.

1904-ben azonban még nem így állt a helyzet, és ezt a szerző is jól tudta: „Ó, egek, milyen arcot vág majd a közönség e káoszhoz, mely mindig újraszüli a világot, hogy a következő pillanatban megsemmisítse; ezekhez az ősvilági hangzásokhoz; ehhez a zúgó, üvöltő, tomboló tengerhez; a táncoló csillagokhoz; e lélegzetelállító, csillogó, ragyogó hullámokhoz?”

A korábbi négy szimfónia is a mindent elmondás vágyával, a hagyományos méretek és formák szétfeszítésével született, az 5. azonban több szempontból is fordulópontot jelent. Mahler egy időre elhagyja az énekhang alkalmazását (az 5., 6. és 7. szimfónia nem tartalmaz énekes tételt), a polifónia különösen fontossá válik, az alkotás folyamatából pedig lényegében eltűnik a hangszerelés fázisa: ettől kezdve minden egyes műve alapvetően zenekari fogantatású. Míg korábban szimfóniáit zongora mellett komponálta és utólag hangszerelte meg, itt ez már nem lehetséges: „Oly nehéz eljátszani az egyes szólamokat, hogy voltaképpen csupa szólistára volna szükség. Igen pontos zenekar- és hangszerismeretem következtében a lehető legvakmerőbb passzázsok és mozgások csúsztak ki az ujjam alól” – mondta.

Az 5. szimfónia öt tételét maga Mahler osztotta három részre: az első kettő gyakorlatilag egybefüggő gyászinduló, amit a „második részként” is jelölt harmadik, táncos (ám a kétségbeeséstől sem mentes) scherzo tétel követ, majd a szerelmi vallomás és azt követő egyre ujjongóbb utolsó tétel együtt alkotja a harmadik részt. Gyász, tánc, kétségbeesés, szerelmi vallomás, ünneplés: a szerteágazó mondanivaló összefogása komoly felkészülést igényel a karmestertől és a zenekartól is.

A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván Mahler zenéjének legavatottabb tolmácsolói közé tartoznak, így a 2012-es Mahler Ünnepen a kivételes élmény reményében ültem be az előadásra. Meglehet, a nagy várakozás miatt is történt, de csalódással álltam föl a végén: túl vontatottnak és fakónak találtam azt a produkciót. Amikor azonban kiderült, hogy lemezre veszik a darabot, megörültem, mert Fischer Iván remekül képes alkalmazkodni a stúdiókörülményekhez, a Channel Classics kiadó pedig már számtalanszor bebizonyította, hogy kivételes minőségű felvételeket tud készíteni.

Az elkészült kiadvány valóban különlegesre sikeredett.

A kezdet nevezetes trombita-motívuma után olyan haraggal indul az első tétel, mintha az utolsó ítéletre hívó jel hangzott volna el. A robbanás pedig komor, sűrű, sötét légkört hagy maga után, ami rátelepszik az ember lelkére. Engem is meglepett, hogy bár évek óta ismerem már a művet, jó néhány előadást is meghallgattam, mégis most döbbentem rá először, milyen kegyetlen fájdalmat, engesztelhetetlen szomorúságot sűrített Mahler ebbe a tételbe. Nyoma sincs az élénkségnek, a mélyszólam talán még sosem volt ilyen jelentős. Az előadás teljes figyelmet követel, a zenekari szólamokat szinte röntgenszerűen bemutató hangzás és előadói koncepció valamint a Fischer Ivánra jellemző tempómódosítások, a Fesztiválzenekar játékosainak karakteres előadásmódja az átlagos tempó ellenére egy pillanatra sem engedik elkalandozni a figyelmemet. (Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy ez a felvétel az általam ismertek közül a leghosszabb: 74 percig tart, ami jó 5 perccel több az átlagnál!)

Nem tudom, mennyire a koncepció része, de más felvételekhez képest a vonóskar a negyedik tételt kivéve sokkal kevésbé emelkedik ki a szimfonikus hangzásból. Ennek eredményeképp a hegedűszólam – bár mindig határozott a jelenléte – sosem fedi el a többi hangszert. Ez nagyon fontos tény, mert a második tétel komplex polifóniája például csak így érthető meg igazán.

Talán az áttetsző hangzás, talán a lassú tempó az oka, hogy néhol bizonytalanságot érzek, és az egész mű most problematikusnak és különösen összetettnek tűnik. Mintha egy olyan világba engedne bepillantást, ami már túlfeszíti a megszokott és még feldolgozható gyász kereteit. A második tétel fagyos magányba vezet (a 3. percben a mélyvonósok szívszaggató jelenetét nem lehet elfeledni), és ezen nem sokat segít a tétel végén megjelenő fény sem (ami az egész mű befejezése előtti fanfárt idézi).

A Scherzo ismét nagyon más, mint a megszokott. Legfeltűnőbb mindjárt a rendkívül lassú tempó; szinte celibidachei szinten vagyunk. Annakidején a hangversenyen is ezt kifogásoltam leginkább: a tétel ebben az előadásban elveszíti táncos karakterét. Ez most sincs másképp, de ezúttal már sokkal érthetőbb az elgondolás. Úgy tűnik, az előzmények után itt nem lehet igazán lendületes táncot elképzelni; vonakodva, néha már groteszkbe hajlóan halad előre a tétel. A szoba magányában ismét feltárul az összetett polifónia, néhol szinte már revelációszerű az élmény: mintha most hallanám először. A szólamok megjelenése, a felvétel térhatása ugyanakkor időnként itt is bizonytalanná válik, ez némileg visszalépés a Fesztiválzenekar előző két Mahler-lemezéhez képest.

Igazi megnyugvást aztán a negyedik tétel hoz. A zenekar vonóskara (hárfával kiegészítve) most már teljes pompájában lép elénk. Nem tudom, a hangmérnök segített-e rá, de itt sokkal teltebb, erősebb a hangjuk, mint a megelőző három tételben. Ez a tétel még a Mahlert nem ismerők között is ismert, hiszen Luchino Visconti Halál Velencében című, 1971-es filmjének egyik legfontosabb zenéje volt, és önállóan is elő szokták adni. Mahler tanítványai közül Bruno Walter és Willem Mengelberg is hagyott az utókorra hangfelvételt belőle. Az ő olvasataik meglepőek lehetnek a modern felvételeket ismerőknek: bár a partitúrában előadói utasításként az áll, hogy „nagyon lassan”, ez a két felvétel a diszkográfia talán leggyorsabb darabja: 7 és 9 perc közötti az időtartamuk. Ebben talán a korabeli felvételtechnika is szerepet játszott (az anyagnak rá kellett férnie egy gramofonlemez két oldalára), mégis, úgy vélem, a Mahler zongorajátékát rögzítő gépzongora-tekercsekkel egybevéve hiteles képet adnak a szerző elképzeléséről, legalábbis az átlagos tempó tekintetében. A mai karmesterek hajlamosak az Adagiettót 11-12 percre is lelassítani, ami csöpögősen szentimentálissá változtatja a tételt.

Meg kell mondanom, sosem tudtam hová tenni e részlet népszerűségét, most azonban már kezdem érteni a dolgot. A Fesztiválzenekar előadása is majdnem 11 percig tart, mégis elfogadható kompromisszum a romantika és a szentimentalizmus között, és végre igazán oda tudtam figyelni a zene szép árnyalataira, a megragadó és megnyugtató hangzásra, ami immár képes arra, hogy feloldja az előző három tétel által keltett feszültséget.

Az utolsó tétel aztán meghozza a várva várt ujjongó hangulatot, bár – a nagy dinamika dacára – a végére sem éri el azt az extázist, amit Markus Stenz felvételén hallani, vagy azt az elsöprő lendületet, amit a Berlini Filharmonikusok élén Simon Rattle megmutat belőle. Megvan ugyan minden összetevő, én mégis inkább mély megnyugvást érzek a monumentális zenekari kavalkád mögött.

Nem tudom, tényleg a legsötétebb Mahler Ötödik elkészítése volt-e a cél a felvétel során, de az tény, hogy Fischer Ivánnak van mondanivalója a darabról. A felvétel készítőit nem az etalon létrehozásának igénye hajtotta (ezek után már erősen kérdéses számomra, egyáltalán lehet-e ebből a darabból ilyet létrehozni), hanem az, hogy valami olyat mutassanak meg, amit eddig talán még senki. Ez pedig maradéktalanul sikerült is.