Váltás mobil nézetre
Gustav Mahler

Idén is a Budapesti Mahler Ünneppel indult a Fesztiválzenekar új évadja.

A Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája 2005-ben rendezte meg először a budapesti Operaház élén három évet eltöltő és a magyar zenei életet megújító Gustav Mahler munkássága előtt tisztelgő fesztivált.

Az idei, hetedik Mahler Ünnep megnyitója szeptember 9-én volt. A Fischer Iván vezényelte nyitó koncerten Hugo Wolf zenekari dalai mellett ősbemutatóként elhangzott Orbán György a Mahler Ünnep felkérésére írt 4.szerenádja és Mahler Budapesten komponált és itt bemutatott 1.szimfóniája. A Wolf dalok szólistája a kiváló osztrák bariton, Wolfgang Holzmair volt.

Ugyanezen a napon nyílt meg a Művészetek Palotájában a “Mahler, a Wagner-karmester” című kiállítás, amely a párizsi Gustav Mahler Zenei Archívumból érkezett Budapestre és a Fülöp Péter gyüjteményéből összeállított lemezkiállítás.

A szeptember 9-i nyitó koncert műsorát a Fesztiválzenekar és Fischer Iván még két alkalommal, 10-én és 11-én is előadta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Szeptember 13-án este a Fesztivál Színházban két Mahler dalciklust hallhatott a közönség. A Vándorlegény-dalok és a Rückert-dalok szólistája Markus Werba volt, aki két éve a Figaro házassága budapesti előadásain órási sikerrel énekelte a Gróf szerepét a Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal. A koncert első felében Mahler negyedik szimfóniája hangzott el zongora négykezes átiratban, Kemenes András és Csalog Gábor előadásában.

Rákai Zsuzsanna kritikája “Utopia Triumphans” címmel a Fidelio internetes zenei portálon:
A koncertlátogatók évek óta tudják: a Mahler-ünnepnél jobb dolog a budapesti hangversenyévad kezdetével aligha történhetett volna.

Olyan esemény ez, amely amellett, hogy a közép-európaiság összetett kérdéseivel naponta együtt élő közönség számára a kulturális önazonosság bonyolult, mégis gyönyörűséges formáját kínálja, technikai értelemben és a zenei kivitelezés esztétikai értékét tekintve is rendíthetetlenül magas színvonalú estékkel biztosítja az induló szezon művészi rangját. Ha mindehhez ráadásul az ember még azt is hozzáfűzi, hogy az idén, Mahler halálának századik évfordulóján a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván teljesítménye a szokottnál is koncentráltabb és ragyogóbb volt, akkor alighanem mindenkin mélységes sajnálkozás lesz úrrá, aki valaha is hallotta az együttest játszani, a hangversenyen azonban valamiért mégsem állt módjában részt venni.

Pedig a koncert programja valójában nem is kedvezett annak az intenzív, sűrű energiának, amely az estét átjárta. Nemcsak a szünet osztotta két részre, önmagában is kétféle funkciót látszott képviselni, mintha a hangverseny első felének rövidebb kompozíciói változatos nyitánylehetőségekként szolgálnának az igazán nagy feladat, Mahler I., D-dúr szimfóniájának megformálása előtt. Persze a zenekar ezeket sem vette félvállról, éppen csak nehéz lett volna egységes gondolati tartalmat rájuk erőltetve, sokszínűségükben is egy irányba mutató művek soraként értelmezni őket. Mozaikszerű színfoltjaik kontrasztját ráadásul a nagyszerű interpretációk feszessége csak tovább erősítette. Enescu 1. szvitjének (op. 9) unisono nyitótétele olyan tartalmasan zengő hangon szólalt meg, mintha nem csupán a vonóskar egy része, hanem valamennyi zenész részt vett volna az előadásában, tévedhetetlen természetességgel és biztonsággal építve fel a szerkesztésmódjukban népzenei ihletésű, improvizatívnak ható, tiszta melódiaívekből kibontakozó formát. Az Enescu-tétel archaikus egyszerűségével összehasonlítva Orbán György 4. szerenádjának bemutatója viszont kifejezetten színjátéknak hatott, igaz, biztos szereptudásról tanúskodó, okos színjátéknak. A darab örökmozgó ritmikussága, hatásos zenekari effektusai, szivárványszínekben pompázó, idézetszerűen áradó dallamossága a zenekar fantasztikusan professzionális, ruganyosan gesztikuláló előadásmódjával párosulva már-már megtévesztően precíz tökéletességgel idézte a technicolor-lehetőségek felett ujjongó Hollywood zenei eszköztárát, olyannyira, hogy az ember szinte látni vélte a vásznon futó képsorokat is. A lehetséges tartalmi asszociációkkal sajátos dialógusviszonyt kialakító, hangzó formulák élénk egyvelegét követően azután megint egy egészen másfajta, zárkózottabb, bensőségesebb világba csöppent a hallgató Wolfgang Holzmair színre lépésével. Noha a neves bariton átmenetileg el-elsápadó hangszíne nem bűvölte el egyértelműen a hallgatóságot ezen az estén, a Hugo Wolf-dalok minden részletre kiterjedően átgondolt, érzékenyen értelmezett és kivitelezett interpretációjának szokatlan szuggesztivitása így is különleges élménynek bizonyult.

Bármilyen érdekes volt is azonban az izgalmasan vegyes, jóllehet kissé kusza benyomásoknak ez a sokfélesége, Mahler I. szimfóniájának lenyűgöző ereje egy szempillantás alatt bevezetés-variációkká változtatta őket, jószerével még a nyitótétel első hangjának megszólalása előtt. A szarkasztikus látásmódtól sosem szabaduló, eltávolításra törekvő elemeket (Mahlerre jellemző módon) a legkeservesebb szubjektivitással vegyítő kompozíció minden ízében csodálatosan megtervezve és minden tervet, minden ígéretet valóra váltva hangzott el a Művészetek Palotájában szeptember 9-én. Tételeken átívelő, belső utalásokkal tűzdelt szerkezete világosan és egyértelműen mutatkozott meg, miközben egyetlen részlet sem esett áldozatul a formai egységet láttatni kívánó koncentrációnak. Az első tétel drámai kitörései mellett nagyszerűen érvényesült a Lieder eines fahrenden Gesellen-ciklusból átemelt dalrészlet magával ragadó, hamis nosztalgiájának egyszerű bája, a Ländler vaskosságát a második tétel triójában lebbenő könnyedségűvé oldó keringő és a harmadik tétel iróniájának kíméletlen képzettársításokat keltő, mélységesen lágy szépsége. A fokozások és tetőpontok sodró hangereje a fanatikus következetességgel irányított előadás hatalmának engedelmeskedve megszűnt puszta dinamikai elem lenni: az ember bőre alá kúszott, és a véredényein táncolt, hogy a zárótétel valóban legyőzhesse önmagát, és a megdicsőülés utópisztikus lehetetlensége mégis valósággá váljon.

Dauner Nagy István kritikája a Café Momus komolyzenei internetes portálon:

Többször lelkendeztem már a Mahler Ünneppel együtt járó felvezetésről, a kiegészítésül előadott ritkaságokról és főleg az alkalmi felkérésre komponált művek bemutatójáról.

A hetedszer megrendezett mini fesztivál műsorpolitikáját most is a legfigyelemreméltóbb, követendő tényezőnek tartom, bár idén a nyitókoncert hangverseny-kuriózumoknak számító darabokat felvonultató első félideje egyáltalán nem volt problémamentes…

Enescu nem gyakran fordul elő a hazai koncertműsorban, de amiket – amúgy szinte kötelességből – ismerek tőle, azok idáig legfeljebb további kíváncsiságot ébresztettek bennem, rajongást nem annyira. Hegedűszonátáinak modernséggel ötvözött cigányzenés koloritját legtöbbször „érdekesnek”, de kissé idegennek, néha egyenesen feszélyezőnek érzem.

A most hallott Prelúdium talán éppen ezért volt releváció, mert elsősorban nem „érdekes”, hanem „izgalmas” zene, és ez nagyon nagy különbség – bizonyára értik, mire gondolok. Uniszónó és vonószenekar, de a szerzőt nem a felvállalt kötöttségek merev betartása foglalkoztatja. Sokkal átgondoltabb, zeneibb, és végső soron sokkal szebb, mint amire egy rövid műsorfüzeti ismertető alapján gondolnánk. Érdemes meghallgatni, szóval a BFZ révén újra megismerhettem valamit, amiért kénytelen vagyok maradéktalanul hálás lenni.

Hugo Wolf dalai talán nem annyira ismeretlenek, de nem hallhatjuk őket gyakran – legalábbis koncerten. Sajnos Fischer Iván, aki többnyire a közreműködők kiválasztásában (is) biztos kezű szokott lenni, most mintha mellényúlt volna. Wolfgang Holzmair sem az intonáció tisztaságában sem a voce minőségében, sem az ihletett interpretációban nem nyújtott elegendőt. Nagy kár, mert annyi még ilyen körülmények között is hamar világossá vált, hogy ezekkel a dalokkal érdemes volna sokkal gyakrabban – és sokkal nagyobb ráfordítással – foglalkozni.

De amit igazán sajnálok, az az, hogy Orbán György rendelésre írt friss művét sem sikerült a szükséges empátiával fogadnom. Azt értem, hogy a retrográd stílus szívesen nyúl a már bevált receptekhez, de hogy miért pont a múlt század derekának romantikus vadnyugati filmjeit aláfestő musical stílusából merít? Azt Elmer Bernstein egyébként is jobban csinálta, pedig – legalábbis a mozivásznon kívül – őt sem szokták különösebben nagyra tartani.

Orbán György felkészültségét, mesterségbeli tudását eszembe sem jutna vitatni – de a motivációit nem értem. Igaz, a hiba lehet bennem is…

Végül a második félidő: Mahler.

Biztos pont az életünkben, ha tehát előre leírjuk, hogy jó lesz, nem vállalunk túl nagy kockázatot. Ennek a megbízható és egyenletes minőségnek természetesen részei az előadók is, tudjuk, mire képes Fischer és a Fesztiválzenekar.

Ráadásul az Első! A leggyakrabban előadott Mahler-szimfónia. Talán a legrövidebb, és nincs benne énekszóló vagy kórus, a zenekarban nincs rettentő nagy fakalapács, mint a Hatodikban, és nincs mandolin, mint a Hetedikben.
Budapesten volt a bemutatója, szóval legalább részben, de a miénk is.
Sokszor volt alkalmunk koncerten is meghallgatni, előadta nálunk szinte minden fontosabb és nagyobb együttes – beleértve a Royal Concertgebouw Zenekarát is. Mégis érdemes volt elmenni, sőt, bátorkodom kijelenteni, hogy a Fesztiválzenekar előadása új viszonyítási pontot jelölt ki számomra.
Talán nem szóltak olyan dúsan és csillogón, mint az amszterdamiak, sőt, a hangzás inkább áttetszőnek, száraznak, néhol kimértnek tűnt. Nem tűnt feltűnően lassabbnak a szokásosnál, most mégis úgy éreztem, hogy hagynak szemlélődni és gondolkodni.
Fischer nem engedte magát elragadni. Inkább volt zaklatott, mint sodró, és inkább volt visszafogott, mint dinamikus. Sokkal mélyebben volt „tragikus”, mint ahogy azt számtalan előadásban megszoktuk, és ez a hangvétel most különösen hitelesnek, meggyőzőnek hatott.

Nem túloznak a külföldi kritikák, elragadtatott beszámolók, a messziről idehallatszó dicséretek. Fischer Ivánt – és zenekarát – okkal jegyzik a legkiválóbbak között.

A Papíruszportálon (szabói) írása a Mahler Ünnep koncertjeiről:

Hetedik alkalommal rendezi meg a Művészetek Palotája és a Fesztiválzenekar a Budapesti Mahler Ünnepet, a kezdeményezés igazán érdekes és figyelemreméltó. Mahler művei hosszú ideig nem szerepeltek a magyar pódiumokon, talán kultúrpolitikai okai is voltak ennek, újabban viszont egyfajta Mahler-reneszánsszal bővült a koncertpaletta. A Budapesti Fesztiválzenekar több Mahler-szimfóniát is lemezre vett, ezeknek komoly nemzetközi visszhangot is kaptak, az I. szimfónia is hamarosan elérhető lesz.

A 2011-es kisfesztiválon két különböző műsort hallhatott az érdeklődő, mindkettő izgalmasnak ígérkezett a szerzők jóvoltából. A szeptember 9-i koncert anyaga szokás szerint még kétszer hangzott el, nyitó darabként Enescu egy vitathatóan érdekes darabjával, a Prelúdium uniszónóban (1. szvit, op. 9. – 1. tétel) című darabja szólt. A népzenei intonációt is tartalmazó darab bevezető műként megállja a helyét, de az ember nem vágyik arra, hogy újra meghallgassa az unisono művet, melyet csak egy timpani dörgése-zizegése, és helyenként a csellók egy-egy, dallamot erősítő hangja színez. Egy ilyen mű tolmácsolása viszont tökéletesen megmutatja, milyen is a vonóskar, mennyire játszanak azonos tónussal, intenzitással, a vibratóval mennyire tudják a hangot magvassá tenni. Ez a Fesztiválzenekar esetében nem kérdés, csodálatos hangszínnel játszottak, fantasztikuspianókkal, a díszítések-cifrázások viszont nem voltak egységesek.
A Mahler-ünnep talán legjelentősebb mozzanata egy kortárs mű bemutatása, minden évben felkérnek a szervezők egy-egy zeneszerzőt, hogy írjon darabot, idén Orbán György 4. szerenádja hangzott el. Orbán darabjai szép hangzásúak, igen sok engedményt téve a közönség felé. Bár a koncert előtti kisfilmben Fischer Iván reményét fejezte ki, hogy több zenekar műsorára fogja tűzni a szerenádot, úgy gondolom, hogy az Orbán által megálmodott zenei világnak vannak már képviselői a magyar zenetörténetben. A darab magyaros hangzásvilága mellett némi esztrádos, extrovertált ízt is éreztünk. A Mahler és Bartók tiszteletére komponált mű kezdő ütemei gyönyörűek voltak, a koncert második részét kitöltő Mahler-szimfóniára utaltak, később a kommersz – finomítsuk szimfonikus könnyűzenére – irányába ment el a darab. Van nekünk Ránki Györgyünk, Farkas Ferencünk, akiknél viszont a roppant tartalmasan szórakoztató zene az egyik védjegy. A zenekar és a közönség egy része élvezte az előadást, de sokan nem tapsoltak a szerzőnek.

Ugyanígy nem tapsoltak a baritonista Wolfgang Holzmairnak, aki igen ritkán hallott Hugo Wolf dalaiból énekelt. Holzmair következetesen hamisan énekelt, de oly bántóan, hogy a dalok hangulatára már nem tudott figyelni az ember. A rövid, csodás érzékkel megírt miniatúrákat (melyek közül talán a Gebet a legszebb) az énekes kézmozdulatokkal próbálta szebbé varázsolni, ez már több volt, mint kellemetlen. Ráadásként az Anakreón sírja szólt.
Mahler I. szimfóniája – a varázsos, kezdő természetzene néhány magas hangját leszámítva – lehengerlően szólt. Fischer Iván a nagyformákat képes kézben tartani, különösen a nagyromantikus műveknél. Az először Budapesten bemutatott szimfónia a zenekar előadásában minden ízében érzékeltette a szerző elgondolásait, a II. tétel könnyed, gondtalan volt, semmi olyan többletet nem erőltettek rá, ami nem szükségeltetik. Hihetetlenül hangulatosak voltak a behízelgően szóló keringős, klezmeres részek, a hangszerszólók közül a nagybőgőét feltétlenül meg kell említeni, de a második tétel oboaszólója is emlékezetes marad. A hangszínek nagyon tetszettek, a dinamikai változatosság a formai szakaszok elválasztásánál is rendkívül jó volt. <BR><P>
Az ünnep második koncertje Mahler IV. szimfóniájának négykezes átiratából és négy Rückert-dalból állt. Talán nem véletlen, hogy Mahler a szimfonikus műfajt részesítette előnyben, a hangszínek tobzódását aknázta ki, ez kiderült a zongoraátiratból. Kemenes András és Csalog Gábor tolmácsolásában hallottuk a művet, egészen egyszerűen lehengerlő előadásban. A zenei megvalósítás megkérdőjelezhetetlen volt, a dinamikai, hangzásaránybeli megoldások a néha suta átiratot jócskán feljavították. A tempóvisszatartások, hangsúlyok, a hangszínek kimeríthetetlen tára gazdagította az előadást, sajnos az I. és III. tétel helyenként üres hangzásán ők sem tudtak segíteni. A III. tétel expresszivitása nem valósulhatott meg a két zongorán, éppen az üresség miatt, mely az eredeti műben a hangszerelés miatt szinte nem is tűnik fel, és valljuk be, helyenként a darab mintha egy négykezes technikai gyakorlatfüzér lett volna. Mégis érdemes volt így is megismerni a Josef Venantius von Wöss-féle szimfóniaátiratot, és nem hiszem, hogy túl sokan akadnának, akik jobban játszanák a művet.
A kamaraest második része Mahler-dalokból állt, Marcus Werbát és Kemenes Andrást hallhattuk. A kevés dalest még kevesebb Mahler-dalt ígér, a zenekari esteken is csak elvétve hallani Mahler második legfontosabb műfajának terméséből. Az Egy vándorlegény dalai-t fiatalon kezdte írni Mahler, később zenekari kíséretet is kaptak a darabok. Mahler a szimfóniákban is felhasználta a dalok anyagát. A szerző Rückert verseit is preferálta, négy dal szólt a megzenésített költeményekből. Marcus Werba az első dal éneklésekor kissé bizonytalan volt, hiányzott kellő mélység, és a magasság, meglepő módon már az elején felzettel énekelt. Az embernek eszébe jutott a zenekari est énekese, szerencsére Werba, akit már a zenekar korábban is meghívott, egyre biztosabban, szebben énekelt. A Vándorlegény-dalok második darabjának hangulata tetszett, a harmadik már vehemens volt, a záró dal igazán szépen szólt. A Rückert-versekre írt négy, többnyire könnyedebb dal tolmácsolása pedig megerősítette, hogy Werba ha nincs még a legnagyobbak közt, idővel ott lehet, intelligens zenei megoldásaival, érzelmi kifejezőerejével. Kemenes András zongorázása most is lenyűgözött, hihetetlen rubatókat, hangszíneket varázsolt a hallgató elé, sodróan játszott, ez az első dalnál inkább rá, mintsem Werbára terelte a figyelmet.
A kamaraestek nem mindig vonzzák a közönséget, ez így volt most is. Ez a koncert igényes felépítésével, általam és – gyanítom – sokak által nem hallott különleges szimfóniaátiratával, a dalok szerepeltetésével igazán szerencsés volt, a Mahler-ünnep szervezőinek köszönet érte.

“Érdekes kezdés után a csoda” címmel Csont András írása a Revizor kritikai portálon:

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Budapesti Mahler Ünnep 2011.

Az első részben két valódi ritkasággal, a másodikban az egyik leggyakrabban játszott Mahler-szimfóniával nyitott az idei Mahler Ünnep. És bemutatták Orbán György 4. szerenád című darabját is.

Elsőként hadd említsem az immár több éves örömöt: a Budapesti Mahler Ünnepre ismét remek műsorfüzettel állt elő a Budapesti Fesztiválzenekar. Halász Péter műismertetői szellemdúsak, informatívak, tömörek, jól tájékoztatják még az igényesebb olvasót is; megtaláljuk az elhangzó dalok eredeti szövegét, valamint a magyar nyersfordítást; mindez nagyszerű képanyaggal társul. A mostani szám nagy érdekessége Fischer Iván önvallomásra hajló, családi emlékekkel is megtűzdelt előadása, melyet 2011. május 14-én tartott Amszterdamban. Ritkán olvashatni ilyen mély elemzést a karmester Mahler és a zeneszerző Mahler közti szellemi kapcsolatról.

Maga a koncert George Enescu igen ritkán játszott Prelúdium uniszónóban (I. szvit, op. 9. – I. tétel) című darabjával kezdődött. Tényleg unisono, a többszörösen elosztott vonóskar (a nagybőgő kivételével) egy szép, szomorú, olykor tragikus sötétségű, egyszólamú dallamot intonál – ezt az üstdob tételvégi belépése teszi még komorabbá, mondhatni fenséges kopárságúvá, melytől – valljuk be – nem idegen némi hatásvadászat sem. Olykor egészen Bartók Zene…című darabjának hangját érezhettük ebben a furcsa, de korántsem tökéletesen meggyőző, inkább kuriózumként értékelhető kompozícióban. Szép, magvas vonóshangzás, nemesen egyszerű előadás jellemezte az alig ötperces darab előadását. Vegyes érzéseink ellenére tényleg ideje volt felfedezni.

Ezután – a szokásnak megfelelően – egy erre az alkalomra rendelt kortárs magyar darab premierje következett. Orbán György 4. szerenád című műve a pentatóniát keveri Mahler bizonyos megoldásaival – legalább is ez áll a műsorfüzetben közölt Orbán-vallomásban. De a hallgató kicsit riadtan tapasztalja, mennyi minden más is van még a nagyjából negyedórányi anyagban. Megszólal itt a korai Stravinsky, aztán Sosztakovics, bizonyos jazz-elemek, majd a filmzeneszerző Nino Rota, és még Tom és Jerry megrajzolt szellemalakjai is átfutottak egy-egy pillanatra a hangversenyteremben. A banalitás megdicsőítése – talán e téren kapcsolódik Orbán Mahlerhez, hiszen az ő rengeteg heterogén elemet szintetizáló (vagy legalábbis arra törekvő) művészetének is a közhelyek, a már elhasznált elemek apoteózisa az egyik legfőbb jellemzője. De ami Mahlernél még új és eleven zeneszerzői lelemény volt, az itt már avítt és valóban elhasznált. A posztmodern elménckedés és élveteg problémátlanság bizonyos magyar szerzőknél (ezt tapasztalhattuk két éve Csemiczky Miklós és Dubrovay László erre az alkalomra rendelt műveiben is) inkább hazugságnak, amolyan hedonisztikus lomtalanításnak tűnik.

Adorno – egyébként meglehetősen vitatható, de ezúttal jól használható teóriája – szerint Mahler művészete tépettségével éppen a maga világa és a maga társadalmának megtörtségét-tépettségét ábrázolta. A jeles német filozófus azt állítja, hogy Mahler zenéje társadalmilag igaz, hiszen a társadalom megtörtségét és összehangolatlanságát nem elfedi, hanem éppenséggel tükrözi, éppen zenéje megtört tépettsége és összehangolatlansága révén. De amikor a mai magyarok látszólag mahleri szellemben dolgoznak (gondoljunk csak a Mahlernél előbukkanó számtalan stílusimitációra, paródiára, s a bizonyos fokig nála is észlelhető szellemi lomtalanításra), akkor ez inkább a társadalmi ellentmondások elfedésére szolgáló ideológia, messze Mahler mélyen átélt tépettségétől, a „minden Egész eltörött” érzésének őszinte gyötrelmeitől. Az idézett magyar szerzők nem átszellemítik, hanem elfogadják, és reflexió nélkül dicsőítik meg a banalitást, mégpedig úgy, hogy mindössze ironikusan megidézik, ám ezzel együtt fel sem vetik érvénytelenségét. Ami Mahlernél társadalmilag igaznak, az itt éppenséggel hazugnak tűnik. Ráadásul az Orbán-féle divertimento-hangulat kínosan idézi fel a magyar zeneszerzés egyik zsákutcáját, az ötvenes éveket, aminek persze akkor megvolt a társadalmi, sőt politikai jelentése. Remélem, ettől azért ma messze állunk. Hogy mindez szakmailag igen profi, néha egészen virtuóz zenekarkezeléssel történik, az nem kérdés, de bizonyos fokig annál rosszabb, mivel a publikumnak még csak esélye sem nyílik a szembesülésre önmagával, vagy egyáltalán bármivel, ami nem haladja meg a közhelyek világát és valamiféle reflexióra kényszeríti. Olyan pofás és vicces múzeumba vezetik ekkor a nézősereget, amelynek kiállítási tárgyait már maguk a tárlatvezetők sem tartjuk valódinak, ugyanakkor hamis mivoltukról sincsenek meggyőződve. A Fesztiválzenekar mindenesetre remekül hancúrozva adta elő a messze nem egyszerű szólamait.

Az eleinte félbolond, aztán teljesen megtébolyodott bécsi Hugo Wolf dalai persze egészen más kvalitást képviselnek, de ritkán hallhatók, hiszen manapság nem divat a pusztán zongorával kísért dalest műfaja. A kiválasztott dalok most is a szerző által készült hangszerelésben hangzottak fel, magam sokkal jobban kedvelem az eredeti, zongora-letétes verziókat, jobban előjön félelmetes kopárságuk, a kor átlagstílusát tagadó modernségük, ráadásul Wolf igazán nem volt egy nagy hangszerelő. Az előadó, Wolfgang Holzmair a klasszikus német ízlésen iskolázott daléneklés díszpéldányának tűnik, már visszafogottan elegáns megjelenésével, átható, tiszta tekintetének szellemi kisugárzásával is. Hangja nemesen cseng, szép és bársonyos (bár magassága megkopott, lebegős, olykor hamis is), szövegmondása tökéletes, hangképzése kulturált, minden megszólalásán érezni a tökéletes stílusismeretet.  Ehhez póztalan előadói modort várnánk, de sajnos a jól képzett baritonista inkább operai színpadiassággal operált, forgatta a szemét, és egyáltalán: mindig eljátszotta az adott hangulatot, cselekményt, ez legkivált a „tréfás”, a nők részleges kiállhatatlanságát festő Herz, verzage nicht című számban volt igen zavaró.  A nagy Mörike-versben (Denk’ es o Seele) Holzmairnek nem sikerült igazi tragédiát – vagy legalább annak sötét sejtelmét – elővezetnie, noha szerfölött törekedett erre. A közönség nagy szeretettel és tapssal fogadta a művészt, aki érdekes módon a ráadásban (Goethe: Anakreons Grab) már szinte teljesen sallangtalanul énekelt.

A második részben jött a csoda, a Budapesti Fesztiválzenekar káprázatos, meghökkentően tökéletes előadásban játszotta Mahler I. szimfóniáját. A rézfúvósók egészen döbbenetes formában, s a fák ugyancsak remekül muzsikáltak, a vonóskar meg az első részben tapasztalt magas szinten. Fischer Iván egyértelműen a szélső hangulatok megragadására törekedett, a saroktételek „zarathustrásan” hősies, néha meg éppenséggel ifjoncian ártatlan hangja mellett a második és harmadik tétel a világ menthetetlenül förtelmes banalitását festette, azt, amitől annyit szenvedett Mahler. E téren még a legbrutálisabb hatásoktól sem riadt vissza a karmester: ritkán hallani a ländler tételt ilyen megsemmisítő gúnnyal, a harmadik gyászindulóját ilyen kétségbeejtően groteszken. De mindez soha nem volt bántó, vagy öncélúan merész, és mindig volt benne valami finom félmosoly, a megbocsátás gesztusa: szörnyű világ, de ebben kell kibírnunk. Nagy, felejthetetlen, felemelő előadás volt, csillagórás produkció.