Váltás mobil nézetre
François Leleux, Fischer Iván és a BFZ

A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván eljöttek megörvendeztetni minket egy olyan programmal, amelyben ők igazi specialisták: közép-európai zenékkel, amelyek elválaszthatatlanok a hagyományoktól. Az étlapon Bartók-ritkaságok és egy Mahler-remekmű.

A műsor a ritkán játszott Magyar parasztdalokkal kezdődik. Valójában egy kétrészes műről van szó: az első rész egy ballada, ezt követi egy sorozat népi táncdal, Bartókra jellemző harmonizálással és ellenponttal feldolgozva. A téma és variáció formájú ballada a megragadóbb mű: feszes szövet, ügyes hangszerelés, nyers érzelmek, hol fanyar, hol lírai.

A második szám, egy korai hegedűverseny, szintén diptichon, portréformában. A finom, kifejező első tételre egy mozgalmas-szeszélyes második válaszol, akár egy személyiség két arca. Lendvay József játéka már az első hangoknál csalódást okoz: a számos magas hang pontossága több mint vitatható, s a játékból hiányzik a finomság. Akadozó, lapos frázisok, lírai lélegzet nélkül. A második tétel megannyi lehetőséget kínál a szólistának, hogy bemutassa mesteri technikáját, de valahogy ez sem fog meg, talán mert ez a tétel kevésbé lebilincselő, szétesőbb, mint az első, mi több, olykor ügyetlen a hangszerelés is. A szólistaválasztást illetően tehát meglehetős kételyekkel zárjuk ezt a részt.

Ám nem számoltunk a ráadással, amellyel Lendvay megajándékozta a közönséget: a hegedűs ugyan virtuóz, tehát fölösleges gesztikulálással, de csodálatos hangpalettát mutatott be, rafinált és egyenesen ujjongva játékos előadásmóddal. Így aztán joggal kérdezzük, de már hiába – miért kellett erre a ráadásig várni?

Végül pedig, a Mahler-szimfónia kissé hosszadalmasnak bizonyult, nem utolsó sorban a második tétel tempóválasztása miatt, amely több mint visszafogott volt, holott a szerzői utasítás szerint „Stürmisch bewegt”, azaz viharosan izgatott. Egyebekben tagadhatatlan, hogy Fischer Iván tudja Mahlert, és nagy formátumú tolmácsolással lép elénk: a beszédmód hol lélegzik, hol föllángol, az agogikai kontrasztok jól működnek, a hallgató sosem vész el az ellenpont sűrűjében, mert a karmester, nagyon intelligensen, mindig egy bizonyos hangzásképet helyez előtérbe. Így aztán több mint elragadtatva érünk a végére.

Említsük meg egyébként az este egyik nagyon rokonszenves momentumát, amikor a szólókürtös, Szőke Zoltán, előrejött és a karmester mellé ült ki a középső Scherzo tételben, amelyben valóban nagy szerepe van. A kifogástalanul játszó kürtös a rangos muzsikus teljes egyszerűségével viselkedett, összemosolygott a muzsikustársaival, tréfálkozott az első hegedűssel a pauzák alatt, egyenként ürítgetve a szelepeket. Csak semmi ceremónia – s a közönség meg volt hódítva!