Váltás mobil nézetre
KOrobejnikov_w

muzsikalendarium.hu
Más füllel hallgathattuk Borogyin Polovec táncait a Budapesti Fesztiválzenekar orosz estjén, miután Halász Péter kitűnő ismertetőjéből megtudtuk, hogy a polovecek nem voltak mások, mint a mi kunjaink nemzettársai. Különösebb kárpát-medencei koloritot ugyan így sem hallottam ki a méltán népszerű operajelenetből, az előadásra azonban, amelyben a zenekar sorai közé behajtogatott, elsőrangú brnói Cseh Filharmóniai Énekkarműködött közre, nem lehetett semmiféle panasz.

Fischer Iván vezényletével a zenekar festői színkezelésről tett tanúbizonyságot, és a karakterek széles skáláját feszítette ki; már az első megszólalás érzéki puhasága, majd a cselló-pizzicatók olvadékonysága élményszerű volt. Hogy az egész „kun” darab hamisítatlan, Rimszkij-Korszakov-i szláv koloritot áraszt magából, arról már Borogyin elbűvölő zenéje tehet

Hatalmas idő- és stílusbeli ugrással Prokofjev manapság egyre többet játszott 3. zongoraversenye következett ezután. Az ugrás azonban más vonatkozásban is szerepet játszott az előadásban: én ugyanis a harmadik hangversenyt hallottam, amelyet az első két alkalommal fellépő, meghirdetett szólista lemondott, és helyére bravúros gyorsasággal a huszonéves, de máris világszerte nagy megbecsülésnek örvendő Andrej Korobejnyikovugrott be. Tekintettel arra, hogy a darab Rahmanyinovot megszégyenítő nehézségű – hangulati gazdagsága és a távolságtartó prokofjevi irónia mellett felbukkanó, megkapó lírai színei mellett éppen a látványos virtuozitás lehet népszerűségének egyik oka -, ez a helyzet nyilvánvalóan különleges erőpróbát jelentett a zenekar és a karmester számára is. Nos, az erőfeszítés elérte célját, mert az előadás abszolút meggyőzően hatott, és nem tapasztalhattuk semmilyen jelét sem görcsös erőlködésnek, sem pedig lötyögésnek vagy összecsiszolatlanságnak – ebből a szempontból igazi bravúrnak lehettünk tanúi. Ám a lényeg, a zenei élmény sem maradt el, hála a zenekar fegyelmének és magabiztosságának, a nagy hangtömegek esetén is torzításmentes megszólalásnak, a szélső tételek elementáris lendületének, a lassú érzelmességében is csúfondáros, csúfondárosságában is érzelmes atmoszférájának. Korobejnyikov jött, látott és győzött: játéka rendkívül precíz és kontrollált volt, ha kellett. A monumentalitás érzetét keltette, ha kellett, finom és érzékeny volt, s Fischer Ivánnal mindvégig együtt lélegzett. Miközben kezei szinte szünet nélkül a billentyűk fölött röpködtek, nem adta jelét az intenzitás semmilyen fáradásának. Játékának egyetlen aspektusa keltett csupán hiányérzetet: a hang egy egész csöppet matt volt, és dinamikailag szinte mindvégig halványabbnak éreztem a zenekarénál; az a képesség, mint a Koroljové, hogy a hangok minden forszírozás nélkül mintegy világítanak, őbenne nincs meg; azt mindenesetre javára írhatjuk, hogy ezt nem próbálta forszírozással kompenzálni.

A hangverseny zárószáma Csajkovszkij hattyúdala, a 6. („Patetikus”) szimfónia volt. A pár évvel ezelőtti Csajkovszkij-maraton számomra feledhetetlen 4. szimfóniája óta különös várakozással figyelem a szerző szimfóniáit a zenekar és Fischer Iván előadásában. Az azóta hallott Ötödik kevésbé volt emlékezetes számomra a Negyediknél, ezen az estén viszont szinte amazzal egyenrangú interpretációnak lehettünk tanúi. Mintha a szokottnál nagyobb méretben, plasztikusabban szólaltak volna meg a jól ismert, szépséges és letaglózó zenei pillanatok, kezdve mindjárt a mázsás súlyú lassú bevezetéssel. Magával sodort az első nagy kitárulkozás, az akkordokból szépségesen sajdultak elő a fájdalmas disszonanciák. Varázslatos kürt- és klarinétszólókat hallottunk, s a valóban gigászi küzdelem után a nyitótétel éppolyan erőteljesen, mint amilyen feszes precizitással és kristálytisztán ért véget. A második tételben szokatlan egyértelműséggel és meggyőző erővel szólalt meg a derű hangja, míg a gyors harmadikban a gunyoros marcia mesteri módon vált egyre diabolikusabbá, s öltött végre „menetelés a vérpadra” karaktert. A tragikus és egyszersmind nagyon személyes és vallomásos zárótételt pedig a legfinomabb zenei eszközök: az idővel való rendkívül szabad bánásmód, a harmóniák nagy érzékenységgel történő „átvilágítása”, a tompított, sötét és baljós színek úgyszólván érzéki hatást keltő sokasága tette egyszerivé és hitelessé. Január 28. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar