Váltás mobil nézetre
Kérdések – Élménybeszámoló a BFZ koncertjéről

Tegnap a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból összehozott kamaraegyüttes és kamarazenekar adott koncertet a Millenáris Teátrumban. Műsorra tűzték Eötvös Péter Octet-jét, Steve Reich Double Sextet-jét, végül a koncert nem mással, mint Ligeti György Zongoraversenyével zárult, amelyen Fejérvári Zoltán játszotta a szólót. A koncerten végig Rácz Zoltán dirigált.

Eötvös Péter Octet-je nagyon gazdag volt színeiben, ahogy ezt tőle már megszokhattuk. Sajnos nagyon ritkán hangzik el Eötvös mű itthon, legutóbb a Seven c. hegedűversenyt hallottam tőle, amellyel Eötvös elérte, hogy felkerüljön a „sokkal jobban meg kéne ismerni” listámra. Nos az Octet nem változtatta meg a véleményemet, nagyon szép kamarazenét hallhattunk.

Ezzel a darabbal kapcsolatban azonban felmerül egy kérdés. Manapság a szerzők konkrét előadóknak, vagy előadó csoportoknak írnak zenét, amely meglehetősen különös hangszer összeállítást eredményez. Ez az Oktett fuvola, klarinét, két fagott, két trombita, és két harsona összeállításra íródott, ami nagyon szokatlan, ritka. Persze Stravinsky is írt pont erre az összeállításra (nem véletlen az egybeesés), de ettől pont a hangszerelés sajátossága miatt nagyon nehéz lehet az ilyet megszervezni.

Hasonló a helyzet a Double Sextet-tel, amely 2x (fuvola, klarinét, hegedű, cselló, vibrafon, zongora) együttesre íródott. Persze itt engedélyezett a Steve Reich-nél többször bevált hangfelvétel + élő együttes előadásmód, de például a Triple Quartet-tel ellentétben ez a darab kifejezetten kívánja, hogy élőben szólaljanak meg a hangszerek. A Double Sextet esetében különös elvárásaim voltak, ugyanis a kedvenc Steve Reich művemről van szó. Talán a kontroll monitorok túl erősen szóltak, ám pont ez eredményezett egy olyan összetett, komplex hangzást, amit az Eighth Blackbird nem tudott végig elérni. Ezúttal nem volt annyira staccato a játékmód, Mali Emese és Oravecz György pont eltalálták azt a játékmódot, amit ez a mű megkíván.

Úgy látszik, az amerikai kortárs zene itthon egyre elterjedtebb. Ebben az évben már többször adtak elő Steve Reich-et, tavasszal például a Tehillim hangzott el. Amellett, hogy ennek nagyon örülök, kicsit sajnálom, hogy a minimalista, poszt-minimalista irányzat többi követőjétől ritkán hallunk bármit: legutóbb Dudamel hozott Magyarországra John Adams művet, Philip Glass-től pedig csak közvetítést lehetett látni itthon. Gyönyörű irányzat ez az amerikai, jót tenne a magyar kortárs életnek, ha többet hallana a közönség belőlük. Nem utolsó sorban az én zenéimet is könnyebben megértenék az emberek, ha jobban ismernék az amerikai irányzatokat, de legalábbis a különbséget jobban lehetne érzékelni. Valahol azonban érthető, hogy ritkán hangzik el itthon amerikai szerző műve, ugyanis ezek a művek általában nagyon technikásak: az ütőhangszeres játékosokon látható volt a megkönnyebbülés, a taps kitörésekor.

A szünetet követően Ligeti György Zongoraversenye hangzott el. A youtube-on található egy felvétel a Hegedűversenyről, amelynek pontosságától a hideg kirázott, amikor először hallottam. Nos tegnap kiderült, magyar muzsikusok is képesek a precíz előadásmódra. Fejérvári Zoltán fergeteges teljesítményt nyújtott, hasonlóan Rácz Zoltán, akitől már megszokhattuk, hogy milyen letisztult dirigálást gyakorol Ligeti művek megszólaltatásakor.

Nagyon ritka, hogy kortárs versenymű után ráadást játszana a zongorista. Itt azonban Fejérvári egy Kurtág tételt (Les Adieux) választott a Játékok sorozatból, amely gyönyörű, megható zárása volt ennek a nagyszerű koncertnek.

A közönség is hasonlóképp értékelte a koncertet, mint én, szűnni nem akaró tapsvihar tört ki a Reich, a Ligeti és a Kurtág mű végén is. A közönséget végigmérve viszont meglepően megosztott volt a szakmai és a ’civil’ közönség aránya (vagy csak olyan szakmabeli emberek is eljöttek erre a koncertre, akit még korábban sosem láttam sem játszani). A kitörő tapsvihar felvetette bennem a kérdést, hogy vajon a magyar közönség épp most érett meg a kortárs zenére? Igaz, a legutóbbi Steve Reich koncert teltházas volt a Művészetek Palotájában, de vajon mikor jön el az az idő, hogy egy Ligeti koncert teltházas legyen? A Millenáris Teátrumban tegnap még a lépcsőn is ültek párnákon, és a közönség nem fogyott el a szünetben. És én emlékszem arra is, amikor a Drumming harmadik tétele alatt két-három percenként szöktek meg az emberek.

A másik kérdésem pedig a közönség összetételével kapcsolatos. Tegnap sok zeneakadémista tanulót láttam, többen jöttek hangszerrel, nyilván óráról. Azonban nem láttam zeneszerzőket (egy-két kivétellel), illetve zeneszerzést tanulókat (szintén egy-két kivétellel), és a már jól ismert előadókat, akik kortárs zenét játszanak; valahogy ők csak nagyon ritkán jelennek meg ilyen eseményeken. Pedig nem hinném, hogy mindenki túl lenne lelkileg ezen a Ligeti Zongoraversenyen, vagy ha mégis, akkor sem árt az ismételt mélybe ereszkedés. Megjegyzem, pont a Zongoraversenyt nem érzem annyira súlyosnak (leszámítva a második és a negyedik tételt, mert azok szerintem még a tapasztaltabbaknak is nagyon nehezek), mint a többi versenyművet (élen a Hegedűversennyel), de annak, aki ilyen zenében mozog, megkerülhetetlen opus. Hasonlóan a Steve Reich mű, amely szerintem nagyon meghatározó, ha a 2000 óta íródott műveit nézzük.

/zeneszerzo.blog.hu/