Váltás mobil nézetre
Ivan_w

Nemzetközi karrierje Budapesten indult: Fischer Iván azóta világszerte sok zenekart vezényelt. A berlini Konzerthaus Zenekar új vezető karnagyaként azon munkálkodik, hogy az eddiginél jobban összehozza a keleti és nyugati közönséget.

Fischer úr, az új évadtól, augusztustól kezdve ön a Konzerthaus zeneigazgatója és vezető karnagya. Világéletében átjárt a Kelet és Nyugat közötti határokon. Milyen emlékeket őriz a kettéosztott Berlinről?

Fischer Iván: Magyarországról származom, de már a 89-es politikai fordulat előtt is több nyugat-európai országban éltem. Így aztán mindig két világ között ingáztam. Ezért különösen érdekelnek azok a nyomok, amelyeket a múlt hagyott. A kelet-berlini Konzerthaus és a nyugat-berlini Filharmónia az én szememben a két részre osztott várost idézi, még ma is érzékelni bennük ennek az időszaknak a levegőjét. A Gendarmenmarkton, a Konzerthausban valami különleges melegséget érezni, a közönség hűséges ragaszkodását ehhez a helyhez. Sokszor hasonló érzés lesz úrrá az emberen a moszkvai, szent-pétervári hangversenytermekben, ahogy Kelet-Európa más városaiban is. Azt szeretném elérni, hogy a Konzerthaus olyan legyen, akár egy mágnes, amely nemcsak a régi Kelet-Berlinből vonzza magához az embereket, hanem az egész városból.

Vajon a zene képes volt nehéz időkben vigaszul szolgálni?

Az NDK-ban biztosan nem volt egyszerű az élet, de azért megvoltak a maga szépségei – és a legszebb mindegyik közül a kultúra volt. A hangversenytermekben az emberek boldogok voltak. A Konzerthausnak, és a Gendarmenmarktnak különleges esztétikai értékük miatt megvolt az a kisugárzása, ami a zenére is hatott. Ez több mint húsz évvel a fal leomlása után sem változott. A Konzerthaus Zenekar ritka odaadással játszik és közösségként fogja fel magát. Egy zenekar mentalitása meghatározza a hangzását, és ezt a közönség pontosan érzi. Karmesterként gyorsan megtaláltam a közvetlen kapcsolatot a muzsikusokkal.

A karmesterek manapság nem számítanak olyan megközelíthetetlen tekintélynek, mint egykor egy Furtwängler vagy egy Toscanini.

Sokan zsarnokoknak tartják a háború előtti karmesternemzedék tagjait. Én azonban elsősorban inkább nagy zenészeknek látom őket, akiket nagy tisztelet övezett. A karmesterek és zenekarok közötti viszony nézetem szerint ma bonyolultabb, mint régen. A zenekarok időközben önállóbbak és gyakran utaznak turnázni különböző karmesterekkel. Ezért már nem lehet őket olyan egyértelműen megkülönböztetni. Toscanin és Furtwängler felvételein azonnal meghallom, ki dirigál. A később nemzedékekbe tartozó kollégák esetében ezt nem tudom kapásból megmondani. A karmester és a zenekar közötti szimbiózis ma már gyakran nem létezik. Ez az, amit én a saját munkám során el szeretnék kerülni. Az általam alapított Budapesti Fesztiválzenekart immár harminc éve vezényelem és a Konzerthaus Zenekarával is egy ehhez hasonló, mély kapcsolatot szeretnék létrehozni.

Diákként Budapestről Bécsbe ment. Melyek voltak azok a tapasztalatok, amelyek a leginkább meghatározónak bizonyultak?

Budapesten magas színvonalon meg lehetett tanulni a hangszeres játékot és a kóruséneklést. Bécsben azonban egy egészen más világ tárult föl előttem. Elég, ha Gustav Mahlerre, és a többi nagy zeneszerzőre gondolunk, aki ott élt és alkotott. A Staatsoperben még olyan karmestereket hallottam, mint Karl Böhm és Josef Krips, ezenkívül ott voltam Leonard Bernstein minden próbáján. Akkoriban mindenekelőtt csellózni tanultam, de látogattam Hans Swarowsky karmesteróráit is; ő volt abban az időben a főiskola legfontosabb professzora.

Swarowsky-növendék volt Claudio Abbado is, aki a nyolcvanas években főzeneigazgató volt Bécsben, és e városban alapította meg a kelet és nyugat között fontos hídszerepet játszó Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart. Ezt a zenekart ön is vezényelte.

Abbado egy olyan ifjúsági zenekart hívott életre, amelyben nyugat-és kelet-európai, egyebek mellett NDK-beli muzsikusok játszottak és turnéztak együtt. Csodálatos ötlet volt, amelynek segítségével Abbado már évekkel a nagy változások előtt hatalmas rést ütött a vasfüggönyön. Sok keleti muzsikust ismerek, aki ma negyven és ötven között jár, és aki a Mahler Zenekar révén került először kapcsolatba nyugati zenészkollégákkal. A fiatalok mindig sok örömüket lelték a zenélésben és volt bátorságuk kockáztatni. A zenekar lelkesedése a fal leomlása után is megmaradt.

Milyennek látja a kultúra helyzetét Magyarországon? Európában éles kritikák érik az Orbán-kormány befolyását a kultúrára, a médiára és az oktatásügyre. Mennyire érinti a kormányzati befolyás a klasszikus zenét?

A zene mindenekelőtt a gazdasági válságtól szenved, ez ugyanis veszélyezteti a kultúra közpénzből való támogatását. Magyarországon nagyon jó zeneiskolák és zenekarok működnek, amelyeket egzisztenciájukban fenyeget a válság. A politika nem sok befolyással van a zenei életre, ebben a tekintetben a zene szigetet képez a kultúra egészében. Más a helyzet az irodalommal, a színházzal és a médiumokkal – vagyis azokkal a kulturális ágazatokkal, amelyekben a nyelv nagy szerepet játszik. Ott a politikai befolyásolás lényegesen erősebb.

Mennyire függetlenítheti magát a kultúra az állami támogatástól?

Európában erre nem látok reális perspektívát. Az Egyesült Államokban viszont, ahol mindenekelőtt Washingtonban, New Yorkban és Clevelandben dolgoztam sokat az ottani zenekarokkal, a kultúrát mindig is szinte kizárólagosan magánszponzorok támogatják. Illúziónak tartom, hogy ezt az amerikai hagyományt sikerüljön meghonosítani Európában. Ugyancsak aligha fog kifejlődni egy olyan vegyes modell, amelyben a magánpénzek és a közpénzekből történő támogatás egyaránt szerepet kap, hiszen mindenki elfogadja, hogy a kultúrát az állam feladata támogatni. A kultúraszerető európai szponzorok akkor éreznek majd felelősséget, és vállalnak nagyobb részt a finanszírozásban, ha az állam megszünteti támogatni a kultúrát. Van néhány lelkes európai szponzor és mecénás, aki fantasztikus segítséget nyújt, ám abszolút irreális rájuk építeni a kulturális intézmények fenntartását.

A zene közvetítésének területén Nagy-Britannia mellett az Egyesült Államok is iránymutató volt számunkra. Budapesten ön már akkor elkezdte a gyermek-műsorok rendezését, amikor nálunk, Németországban ez a kezdeményezés még gyermekcipőben járt.

A Budapesti Fesztiválzenekar már több, mint tizenöt éve rendez gyermek-műsorokat, amelyeknek nagy sikerük van. Időközben a berlini Konzerthaus is rendez hasonlókat. A hozzánk jövő gyerekek később felnőttként fognak visszatérni hozzánk. Ennyiben nem aggódom, nem tartok attól, hogy a komolyzene közönsége kihal.

Több német tartományban meghonosodott a „Hangszert minden gyerek kezébe” program, amely az általános iskolásoknak a közös zenélés és éneklés lehetőségét nyújtja. Létezik Magyarországon is hasonló törekvés?

A passzív hallgatásra nevelésnél sokkal többet érünk el, ha a gyerekeket rávesszük, hogy tanuljanak valamilyen hangszert, vagy énekeljenek valamilyen kórusban. Magyarországon a zeneszerző és pedagógus Kodály Zoltán már az ezerkilencszázharmincas években kezdeményezte az országos kórusmozgalom létrehozását. A legkisebb településeken is gyerekkórusokat alakítottak. Ebből jött létre a zeneiskoláknak az a hálózata, amely mindmáig létezik és amelyet feltétlenül életben kellene tartani.

 

Az interjút Corina Kolbe készítette

Forrás: http://www.dw.de/dw/article/0,,16135259,00.html