Váltás mobil nézetre
Jonathan Biss esete a háromlábú, fekete cápával (BFZ, Elder, Biss)

Egy-egy beszámoló után ért már olyan vád, hogy túlságosan lágyszívű vagyok.

Legtöbbször tényleg feleslegesnek érzem a szigort, mert a jó szívvel adott hangversenyben könnyű megtalálni azt, ami szép és jó - vagy legalább érdekes. A Café Momus szerzőit nem kényszeríti senki kötelező feladatokra, tehát nyilván az ígéretes eseményekre igyekszünk eljutni.

Érdekes a program és jó hírük van az előadóknak? Akkor rászánjuk az esténket, és ha már rászántuk, akkor szeretnénk jól is érezni magunkat. Elvtelen kompromisszumokat ugyan nem kötök, de én is gyakran rajtakapom magam, hogy a kisebb problémákat mentegetem, megmagyarázom, vagy egyszerűen a szőnyeg alá söpröm. A hibák hallatán nem húzok csikorgó krétával strigulákat, hanem inkább megkeresek minden élvezhető momentumot.

De aztán egyszer csak nincs tovább, elfogy a türelem. Például most. Pedig akár nagyon jó koncert is lehetett volna.

A program ígéretes. Elgart például túl keveset játszanak mifelénk. Tudom, hogy nem ő a zenetörténet csúcsa, de a művei ízlésesek, kellemesek, és legfőképpen szórakoztatóak. Ehhez képest talán a Csellóverseny az egyetlen, amit néha elővesznek, és egyszer az Enigma-variációkhoz is volt szerencsém. De a Cockaigne-nyitány? Vagy a Sospiri? És a “Pomp and Circumstance” indulók? Szóval Elgart választani egy koncert első művéül olyan hiánypótló szolgálat, ami már önmagában vonzó.

Aztán egy Mozart-zongoraverseny következik, amit egyszerűen nem lehet még tökéletesebbre csiszolni. (Csak arra kell vigyázni, hogy ne rontsa el nagyon az ember, akkor már jó.)

Végül a Heldenleben. Nem tartozik a legmélyenszántóbb drámai költemények közé, de nem is azért szeretjük. Tudjuk, hogy Bartókot egy időben mennyire foglalkoztatta (bármikor képes volt fejből elzongorázni), és tényleg van ok, amiért érdemes újra és újra meghallgatni. Van, amikor a virtuóz hangszerelés, a puszta mesterségbeli tudás, a szakmai felkészültség, a mívesség áll olyan szinten, ami egyfajta esztétikai minőséggé lényegül.

Már ha a zenekar képes arra, hogy a partitúrában rögzített esztétikai minőséget a hangzó térben is érvényesítse. De hát ki volna képes ilyesmire, ha nem éppen a Budapesti Fesztiválzenekar?

Szóval, akár nagyon jó koncert is lehetett volna. Ha, mondjuk, a vendégkarmester helyett Fischer Iván vezényel…

Elképzelni sem tudom, hogy mi volt a bajom Sir Mark Elderrel. Egyszerűen csak nem szólt úgy a zenekar a keze alatt, ahogy kellett volna. Tempóban, hangsúlyokban, értelmezésben sem voltak szinkronban. Érdekes módon, a zenekar következetesen és pontosan azokban a pillanatokban kapott szárnyra, amikor egy-egy részlet kézenfekvő formálása miatt nem szorultak a karmester segítségére. Ilyen pillanatok leginkább a Mozart-zongoraversenyben adódtak, tehát az lehetett volna az este mindent feledtető központja.

Ha, mondjuk, Jonathan Biss helyett bárki más zongorázik…

Nem tudom, honnan az a félreértés, hogy a pianissimo egyenlő a gyengeséggel? Ha valami halk, akkor az miért hangsúlytalan is egyben?

Jobb zongoristák egy adagio tételben is előrehajolva, szinte a billentyűkbe bújva adnak bele mindent karjuk és válluk teljes súlyával. Mert az intimitás is lehet intenzív, sőt, odaadónak is kell lennie. Ezzel szemben Biss már látványra is furcsán, egészen hanyatt dőlve, támaszték nélkül zongorázott. Amikor félve minden hangsúlytól és erőtől még jobban távol akar maradni (és tovább hajolni már nem tud a hanyatt esés veszélye nélkül), akkor félrefordítja a fejét. Nem akarok feleslegesen gonoszkodni, de ez a gesztus leginkább Richard Dreyfuss mozdulatára emlékeztetett, akinek Spielberg cápás filmjében azt kellett eljátszania, hogy zavarja az éppen boncolt állat bűze.

Sajnos mindez nem csupán a látvány szintjén zavart. Hiába volt pontos, hiába nem tudok konkrét hibákat számon kérni a zongoristán, ha minden, ami szól, jelentéktelenül szürke, matt, valljuk be, unalmas.

Nagyon sajnáltam, hogy ennyire elveszítettem a kedvem ettől a hangversenytől. Lehet, hogy túl sokat is vártam, hiszen a Fesztiválzenekar nem ehhez szoktatott bennünket.

Úgy gondolom, hogy ez a tapasztalat nem is tart vissza, a következő BFZ-hangversenyekre pontosan ugyanilyen nagy várakozásokkal fogok elmenni.

Sir Mark Elderrel kapcsolatban már óvatosabb lennék. Lehet, hogy érdemes volna egyszer a saját együttese, a manchesteri Hallé Orchestra élén meghallgatni. Akkor bizonyára kiderülne, hogy a mester honnan szerezte jó hírnevét.

Lehet, hogy Jonathan Biss csak rossz napot fogott ki? Ki tudja, talán így van. Sajnos én egy darabig nem szívesen bátorkodnék újra próbálkozni vele.

(- dni -), Café Momus