Váltás mobil nézetre
131013_1190

seenandheard-international.com by Sarah Hucal
Fischer: Die Rote Färse, Members of Budapest Festival Orchestra and Konzerthaus Orchestra Berlin, Iván Fischer (conductor), Konzerthaus Berlin, Werner-Otto-Saal, Berlin, 28.6.2014

A szereposztás:

Krúdy Gyula: Gyabronka József

Móric:Kovács Jonatán

Eszter: Varga Kyra

Kálmán: Jéger Zsombor

A tehén: Kozma György

Férfi :Tóth János

A Vörös Tehén: Sáfár Orsolya

A bíró : Csapó József

Scharf József : Altorjay Tamás

Buxbaum: Szabó Sebestyén László

Kossuth Lajos : Cser Krisztián

A Budapesti Film- és Színművészeti Egyetem hallgatói

Díszlet: Vári Bertalan

Koreográfia: Balassa Eszter

Jelmez: Kovács Nóra Patrícia

Fischer Iván A Vörös Tehén című zenész színházi műve a kortárs és a hagyományos zenei műfajokat ötvöző – posztmodern, releváns mondanivalóval terhes pasticcio A berlini Konzerthausban tartott előadásokon a közönség először láthatta a művet Magyarországon kívül, ami jelentős esemény Fischer számára, aki a Budapesti Fesztiválzenekaron kívül a berlini Konzerthausorchestert is irányítja. Az előadáson közreműködő hangszeres együttes a két zenekar tagjaiból állt. Félretéve az operai formalitásokat, Fischer lendületes előadásban ismertette a cselekmény alapjául szolgáló történetet, a karaktereket és a kompozíciót. „Ez reflexió-színház” kommentálta művét. „A zene néha lelassul, időt hagyva a közönségnek, hogy elgondolkodjék és reflektáljon a hallottakra. Gondolkodniuk kell!”

A librettó Krúdy Gyula 1931-ben írott, A tiszaeszlári Solymosi Eszter című, az 1882-es tiszaeszlári vérvádat feldolgozó regénye alapján íródott. Ebben az emlékezetes jogesetben a kis magyarországi falu zsidó lakosait azzal vádolták, hogy vallási fanatizmusukban meggyilkoltak egy 14 éves keresztény cselédlányt. A hosszú tárgyalássorozat után felmentették őket, de az eset antiszemita hullámot váltott ki, amely mindmáig nem tűnt el Magyarországon. Az antiszemita gyűlöletbeszéd megjelenik a magyar parlament harmadik legnagyobb pártja, a Jobbik retorikájában. 2012-ben a párt egyik képviselője, Baráth Zsolt azt javasolta, hogy nyissák újra a tiszaeszlári per aktáit. A zsidó származású Fischer Iván hazája növekvő konzervatív táborához fordul, és azt az állítást teszi, hogy A Vörös Tehénben is szereplő retorikai klisék és irracionális előítéletek mindmáig jelen vannak az országban.

A perben a 14 éves Scharf Móric apja ellen tett vallomásában részletesen leírja a kegyetlen gyilkosságot. A mű négy kapcsolódó jelenetben a fiúra fókuszál, aki a tárgyaláshoz vezető eseményekre emlékszik. Az 50 perces darab helyenként rendkívül sodró lendületű, már-már a tudathasadásig. „Időnként egy kis Bachot, Beethovent vagy Kurt Weillt vélnek majd hallani, keveredve némi magyar vagy zsidó folklórral”, mondta Fischer az előadást megelőző bevezetőjében. Nagyon ügyesen keverte a stílusokat, úgy ütköztetve őket, hogy az legyen az érzésünk, így keveredhettek a zenék Móric emlékezetében.

Az opera kezdete a 19. század végét idézi, a falusiak hagyományos öltözékben magyar népzenére ropják a Vörös Tehén kocsmában. Móricot, az egyetlen zsidó fiút ebben a közegben szinte rabul ejti az élmény, a zene az örömét fejezi ki.

A tárgyalási jelenetben Móric – akit a zsidók egyik ellensége ösztökél – rap-szerű gyorsasággal, valósággal kiokádja vallomását. A kórus közben – mintha csak a magyar nemzeti válogatott szurkolóit látnánk – hagyományos népi öltözetet és a mai futballszurkolók kellékeit viseli. Sokan közülük vuvuzelákat fújnak, miközben Móric a bíró előtt vallomást tesz. Láthatóan arra vágyik, hogy elfogadják, ez az, ami tévútra viszi.

A harsány kíséretet hirtelen klezmerszerű dallamfoszlányok váltják: az apa visszaemlékezik fiára, aki egy tyúkot sem volt képes leölni széderre. A zene a fiú bizonytalanságát mondja el, jóllehet Móric nem hajlandó visszakozni. Fischer nem csupán a zenei stílusokat, hanem a műfajokat is vegyíti egymással, darabjában táncosok, operaénekesek, színészek működnek közre, olyan új zsánert hozva létre, amelynek nemigen van előzménye. Fischer számára ez az elegy nagyon lényeges, nem is szereti, ha művét operának nevezik. Ő maga leginkább Brecht és Weill színházát tekinti az előadás előképének. Az, ahogy ők egyszerű dallamokat használtak, megteremtette a történet és a zene közvetlen kapcsolatát.

A zsidó kocsmárosnő figurája kíméletlenül szexuális töltetet kap. Szerepét Sáfár Orsolya alakítja robusztus és hajlékony hangon dallamos, népdalszerű áriájában. Krúdy Gyula alakja narrátorként jelenik meg, Gyabronka József alakításában. Szerepe – akárcsak a bíróé és Scharf Józsefé (az előbbit Csapó József, az utóbbit Altorjay Tamás formálja meg) – a Fischer Iván által elmondottaknak megfelelően félúton jár az opera és a prózai színház között. Ezek a szerepek azok, amelyekről a szerző a műsorfüzetben azt írja, hogy „olyan énekeseknek kell alakítaniuk, akik jó színészek, vagy olyan színészeknek, akik jól énekelnek.” Ez nagyon fontos követelmény, hiszen az efféle szerepek a weimari korszak kabaréjának jellegzetes stílusát idézik. Az operai, de nem klasszikus szólamok és a szüntelenül változó hangszeres háttér adják az előadás különleges érdekességét. Krúdy énekbeszéde például időnként teljesen olyan, mintha egy Bach oratórium recitálását hallanánk.

A zárójelenetben apa és fia csendesen imádkozik. A zene elhúzódik és egyre lassul. A közönség elgondolkodhat, ahogy azt Fischer kérte tőle. Remélhetőleg ez az erőteljes üzenet nem szűnik meg rezonálni, és a darab világszerte megtalálja majd hallgatóit.