Váltás mobil nézetre
IMG_6388

A Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván a Carnegie Hallban – A bűvös vadász és Prokofjev V. szimfóniája – Marc-André Hamelin Lisztet játszik. 2016. február 18. csütörtök, Stern Auditorium, Carnegie Hall, New York City, Fred Kirshnit kritikája.

Két nagy mű is van, amelyekről itt, az amerikai operaélet központjában sajnálatos módon megfeledkeztek. Igaz, jó tíz éve láttam Rossini Tell Vilmosának koncertváltozatát, amely nemcsak revelációként hatott rám, hanem rendkívül látványos előadás is volt. A bűvös vadászt azonban emberemlékezet óta nem tűzték műsorra. Szerencsére az opera nyitánya még mindig népszerű, és a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjének is ez volt a nyitószáma.

Fischer Iván rögtön az elején megmutatta, hogy mestere a zenekar színpadi elrendezésének: a kürtösök közül ketten a pódium bal oldalán állva játszották el a nyitódallamukat, majd néhány pillanatra eltűntek, hogy aztán végig a másik oldalon foglaljanak helyet, egyfajta, a Gabrieli testvérekhez méltó antifóniát teremtve ezzel a hallgatóság képzeletében. A nyitány fenséges, épp csak némi bukolikával fűszerezett bevezetése után az első darab rendkívül izgalmas élményt nyújtott.

Be kell vallanom, hogy nem vagyok túl nagy rajongója Liszt zongoraversenyeinek. Marc-André Hamelin interpretációja azonban kivételesen nagyszerű volt. Az Allegrettóban könnyed, játékos billentéssel nyerte meg a hallgatóságot magának, és – bár a fináléban egyes hangok elmosódtak – előadása összességében kifinomult, színes és főképp ízléses volt. Ráadásként Hamelin gyönyörűen adta elő Chopin Kedvesem című dalát Liszt átiratában.

Prokofjev V. szimfóniája Mahler óta a műfaj legnagyszerűbb darabja. Fischert akusztikai ösztönei újabb szokatlan megoldásra sarkallták: a nyolc nagybőgőt a színpad hátsó fala mentén helyezte el, és a sor közepére került a tubás, amivel az egész hangversenytermet bezúgó ellenállhatatlan és kissé ijesztő hátteret teremtett a kaleidoszkópszerű mű számára. Ez egy szikár előadás volt, bizonyos pontokon szinte elviselhetetlen feszültséggel. Az Adagio végén szikrázott a levegő, amit a közönség tapssal jutalmazhatott volna, ha nem köti le a figyelmét olyan mélyen a zene.

Ahogyan Stephen Crane a Sárga ég új asszonya című novellájában a vadnyugatot átszelő vonat képét használja az optimizmus szimbólumaként, ugyanúgy alkalmazza Prokofjev is a vonat hangját a pozitív változás provokatív hírnökeként ennek a színpompás műnek a legvégén (bár vitatható, hogy itt a zeneszerző valódi lelkesedéséről van-e szó, vagy egyszerűen csak a sztálini nyomásról). A ráadás, amelyet az együttes nem csak előadott, hanem el is énekelt, a hagyományos orosz liturgia része, a „Csendes fény” volt, és az est végére még az is kiderült, hogy idáig ez volt az évad legjobb koncertje, bár a végső értékelésnél a Liszt-darab miatt azért még veszíthet néhány pontot.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.