Liszt Ferenc

Első zenei nevelője atyja, az Esterházy-uradalom gazdatisztje volt. Kilencéves korában lépett fel először Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben Czernynél és Salierinél tanult. Bécsi hangversenyein már nagy sikereket aratott. 1823-ban Franciaországba utazott, hogy a párizsi Conservatoire-on tökéletesítse tudását, de az intézet igazgatója, Cherubini idegen állampolgárságára hivatkozva felvételét elutasította. 1835-ben a genfi konzervatórium tanára. Az 1840-es években már Európa-szerte ismert zongoraművész, kinek ünnepeltetése máig nem tapasztalt méreteket öltött. 1848-61-ben Weimarban a hercegi udvar karnagya. Erre az időre esik zeneszerzői munkásságának a felvirágzása s ekkor köt életre szóló barátságot R.Wagnerrel. 1861-ben elhagyta Weimart. Mivel zeneszerzői munkásságát az egyházi zenének kívánta szentelni, Rómába ment, ahol felvette a kisebb papi rendeket. 1867 után évről évre hazalátogatott. 1873-ban Budapesten ünnepelték meg 50 esztendős művészi jubileumát a Krisztus-oratórium bemutatásával. 1875-ben reáruházták a budapesti Zeneakadémia elnöki tisztét, s ettől kezdve megosztotta idejét Budapest, Weimar és Róma között, s időről időre Bayreuthba is ellátogatott. Egyik utazásán meghűlt, tüdőgyulladás vetett véget életének. A 19. század zeneművészetének egyik vezéralakja volt. Az ún. radikális romantika (Berlioz, Wagner, stb.) képviselője és fáradhatatlan apostola, a berliozi programzene-elveknek folytatója és beteljesítője. Utolsó korszakának műveiben, minden megoldatlanságuk ellenére, olyan távlatokat nyitott meg, amelyekkel egyedül állt korának zeneszerzői között, s amelyek a 20. században elsősorban Bartók művészetében találtak igazi rokonságra és folytatásra. Mint zongoraművész máig csodált fokra fejlesztette a zonogratechnikát, játékának ellenállhatatlan ereje és szuggesztivitása a legnagyobb előadóművészek közé helyezik.