Váltás mobil nézetre
MikhailPletnev_Credit_Phil_Sayer

A Fesztiválzenekar és Mihail Pletnyov koncertje

Várjon Dénes után Mihail Pletnyov is beugróként adott elő egy Mozart-zongoraversenyt a Fesztiválzenekar egyik őszi hangversenyén, ezúttal a november 7-től 10-ig a Zeneakadémián ismételt koncerteken.

 

A Takács-Nagy Gábor által dirigált programot, melyet magam 8-án hallottam, Liszt Mazeppa című szimfonikus költeménye, Mozart K 246-os C-dúr („Lützow”) zongoraversenye és Mendelssohn D-dúr, „Reformáció”-szimfóniája (op. 107) alkotta.

A Mazeppa, megvallom, sohasem tartozott kedvenc zeneműveim közé, jóllehet szuggesztivitása, elementáris lendülete alól én sem tudom kivonni magam. Mégis érzek benne valami bombasztikus jelleget, amivel nehezen tudok kibékülni. Ám Takács-Nagy Gábor ebben az esetben is rákényszerített arra, hogy a magamban felépített közhelyet felülvizsgáljam, s legalábbis árnyaltabb, s az eddiginél több erénynek helyet adó képet alakítsak ki magamban a kompozícióról. Amely már azáltal is szerencsés kezek közé került, hogy az eleven és hallatlanul intenzív előadás elkerülte az elnagyoltság, a hangerővel történő visszaélés csapdáját, s a különböztetni kész, minden tekintetben differenciált előadás, mint minden más zenének, úgy ennek is a javára vált. A hangsúlyok sokféleségének érvényre juttatása, a karakterek rendkívüli szuggesztivitása a gyászindulótól az apokaliptikus lovasjeleneten át a Smetanát megelőlegező néptánc-tablóig, az előadást izgalmassá tevő szüntelen, feszült koncentráció végeredményben mind visszavetült magára a darabra, a róla alkotott képünkre is.

A karmester és a zenekar megközelítéséről és „munkastílusáról” mondottak azután a teljes koncert vonatkozásában is érvényesek maradtak, csak éppen másfajta zenei szituációban. A Mozart-koncert esetében ennek fő meghatározója egy Shigeru Kawai zongora, egy különös orosz zongorista és egy kivételesen karcsú és finom karakterű Mozart-kompozíció volt. Ami a zongora hangját illeti, azt problematikusnak, mindenesetre korántsem karcsú és finom karakterűnek hallottam. Bár e japán márkával kapcsolatban jellemzően az a kifogás szokott felmerülni, hogy – különösen a magasabb regiszterben – nem szól elég erőteljesen, hangszínét én éppenséggel kissé torznak, „túlvezéreltnek” érzékeltem; bár némileg bizonytalanná tesz az a körülmény, hogy az újjávarázsolt Zeneakadémián más zongorát még nem hallottam. Nos, meglátjuk; mindenesetre ebben az előadásban nemcsak a zongora, hanem a játékosa is határozottan szabálytalan volt. Kétség nem fér hozzá: Pletnyov a lehető legnagyobb igényességgel, a részletek iránti teljes felelősséggel zongorázik, billentése különlegesen magvas, sőt érzéki. Másfelől – még ha ez a látvány keltette benyomás is elsősorban – játékának volt valamifajta pedáns és aprólékosan gondos jellege, ami különös személytelenséget sugárzott akkor is, amikor a kantábilis lassú tétel édességét már-már a sziruposság határát súroló intenzitással idézte is fel. Mindez a furcsaság azonban, hangsúlyozom, egy technikailag fölényesen megbízható és ritmikailag különösen pregnáns előadói teljesítményt kísért – s Chopin ráadásként adott Desz-dúr noktürnjének magányosságát, álmodozó hangját olyan költői erővel idézte fel, amely elsöpört mindenféle furcsálkodást.

Takács-Nagy Gábor azután a korai Mendelssohn-szimfóniában bizonyíthatta ismét és elsősorban, hogy milyen friss szemmel olvassa el és milyen intenzitással, a felfedezés örömét sugározva tudja elvezényelni a klasszikusok partitúráit. A nyitótétel kezdete mintha valóban végtelen messzeségből kúszott volna elő; s a vonós pianissimók testetlen lebegéséből teljes ragyogásában tört elő az Allegro con fuoco főrész. A zenekar és karmestere pontosan érzékeltette, hogy a harcos hangvétel Mendelssohnnál inkább férfias elszántságot, mint tragikumot jelent. Finomabbnál finomabb részletmegoldások – ruganyos bőgőpizzicatók, hajladozó oboák, vonós-sóhajok – árnyalták a hopszasszás Allegro vivace derűs lendületét. A lassú tétel nyugodt kitárulkozásában a mennyei hírnök hangjaként szólalt meg Pivon Gabriella fuvolaszólója, s a fagottpár játéka is emlékezetesen szép pillanatokat szerzett a hallgatóknak. A koráldallamot feldolgozó és felmagasztosító finálé pedig úgy volt monumentális, hogy az ellenpontos szerkesztés minden mozzanata áttetszően érvényre jutott benne. Ráadásképpen a zenekar egy érett és csodálatos Mendelssohn-tételt játszott el: az Olasz szimfónia lassúját – mégpedig ritkán hallható differenciáltsággal és zenei gazdagsággal.