Váltás mobil nézetre
Ludvig van Beethoven

A „Pastorale”, amelyet tegnap a Királyi Concertgebouw Zenekar feltűnően kis létszámmal adott elő, elejétől a végéig tökéletesen a beethoveni természetszimfónia szellemében hangzott el.

A patak, amely Beethovennek a Hatodik szimfónia „Szene am Bach” (Jelenet a pataknál) tételét ihlette, nem valami romantikus erdőben csobogó majdnem-folyó, amilyen a szerzőt mint sűrűn teleírt partitúraoldalak komponistáját ábrázoló képhez illik. Valójában egy kis ér, ami a bécsi Kahlenberg felől Heiligenstadt mellet csörgedezik. Nyáron csak úgy sziporkázik a napfényben – nincs itt semmi romantikus csobogás a sűrű lombok alatt.

A ragyogó nap

Beethoven természetszimfóniáját valójában sosem halljuk tökéletesen ennek a pataknak a szellemében, meg hát nem is feltétlenül szükséges. Ám tegnap mégis megtörtént a csoda. A Concertgebouw-ban olyan „Pastorale”-t hallottunk, amely elejétől a végéig patakként csilingelt és úgy ragyogott a közönségre, mint a ragyogó nap. A karmester, Fischer Iván, feltűnően csekély számú hangszeressel dolgozott, s a zenekar fiatal hegedűscsoportja ezáltal még a megszokottnál is derűsebbnek tűnt. A pastorale előtt Fischer még megváltoztatta a zenekar szokásos felállását, s ez roppant szép következményekkel járt az interpretáció kiegyenlítettségére, a hangzására és derűjére nézve.

S adjuk még ehhez hozzá a fantasztikusan kézben tartott struktúrát és a tűpontos kidolgozást a részletekben, amelyeket újra és újra fölfedezhetünk Beethoven partitúráiban – és történelmet írunk. A vadul, ám egyben kontrolláltan ringatózó Hetedik szimfónia, amely a „Pastorale” után áradt a színpadról, versenyre kelhet a Carlos Kleiber által Amsterdamban vezényelt régi, legendás előadásokkal.

 

parool.nl, Roeland Hazendonk