Váltás mobil nézetre

Bartók Béla két műve, A kékszakállú herceg vára és a Csodálatos mandarin közös koncerten a müpában

Merésznek, ugyanakkor szokványosnak is mondhatjuk a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi koncertprogramját a Művészetek Palotájában: a szokás szerint háromszor, ezúttal vasárnaptól kedd estig megismételt műsorban Bartók Béla két színpadi műve követte egymást. Merész, mert mind A csodálatos mandarin, mind A kékszakállú herceg vára sűrű, fajsúlyos muzsika. Ám végső soron természetes az egymásmellettiségük – operaházakban is nemegyszer kerültek már össze.

A vasárnapi, úgymond nyitó hangversenyen csaknem telt ház volt, ami szokatlan, ha huszadik századi szerző van műsoron, pláne, ha Bartók. Lehetséges, hogy ki volt éhezve a hazai közönség a szerző színpadi műveire, mindenesetre a mandarint zenekartól és a kórustól hallottuk, színpadi cselekmény nélkül. Azonban egy találó ötlettel – Fischer Iván fő-zeneigazgató, az est karmesterének bejelentése után – kivetítették a táncjáték történetének főbb motívumait. Ezzel kétségtelenül hasznos támpontot adtak: a rendkívül összetett, kifejező muzsika különös együtthangzásaival, a mandarin népmesei jellegű három halálával, élénk képiségével és hosszával (rövidségével) jó bemelegítést nyújtott a szünet utáni nagyobb falathoz. A zenekar és Fischer megfontolt, igényes játékával teremtette meg a hangulatot A kékszakállú herceg vára lelkileg is megterhelő befogadásához.

Az úgynevezett félig szcenírozásnál talán egy kicsivel kevesebb, a koncertszerűnél egy picivel több látvány kísérte A kékszakállú herceg várát. Fények: három textilbura megvilágítva, a zenekar kottatartóinak kis lámpái, a két szereplő direkt szúrófényei – ezenkívül pedig a teremben félhomály. Rideg, borzongató, pont jól illik ehhez az egyfelvonásos „thrillerhez”. A kezdő regöséneket maga Fischer mondta el, Juditot Szántó Andrea alakította szolid, gesztusokkal kísért játékával, a feleségpusztító Kékszakállt pedig Perencz Béla, komoran, szomorú-bizakodó, majd lemondó kiállással. Valahogy sem Szántó, sem Perencz nem hagyott hiánytalan érzetet bennünk: mindketten időnként kevés hanggal – nem vitték át az intenzívebb zenekari hangzásokat – énekeltek, viszont amúgy érzékenyen szólaltatták meg szerepeiket. A zene azonban kárpótolt mindenért: Fischer Ivánék remek tolmácsolásában Bartók világa teljes fényében tárult elénk a félhomályos teremben. Különös volt az ötödik ajtó mögötti világ – a herceg birodalmát bemutató zene – előkészítése: a fortissimo dübörgő muzsikát felvezető akkordokat rendkívül gyorsra vette az együttes. Meglepődtünk, de igazolható a döntés, hiszen így még jobban kirobban a C-dúr ragyogása, amely a „szép nagy, nagy ország” tündöklését mutatja. A három előző feleség megjelenítése is találó volt, az említett textilburák elevenedtek meg afféle antikizáló, aranyra sminkelt statisztahölgyekkel.

Mélyre ható élmény ennyi Bartókot egy estén befogadni, a zseniális hangzatok, hangszerelés és motívumvilág a modernitás és a népzenei gyökerek olyan speciális egyvelegét adják, amelyből sosem elég. És bizony kiderül, hogy még A kékszakállúhoz sem kell díszlet, sem 3D-s „álfalak”: maga a zene hozza a nyirkos várat, az iszonyatot, a vért, a fényt.

magyarhirlap.hu