Váltás mobil nézetre

Meglepetéskoncertnek is nevezhetjük a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR hó eleji hangversenyét, amelynek vendégkarmestere MARC MINKOWSKI volt, s amelynek műsorán - tágabb értelemben vett - 20. század eleji francia kompozíciók szerepeltek. Három igen eltérő egyéniségű - és jelentőségű - szerzőről, s három, már műfajában is igen különböző darabról van szó, melyek Minkowski sokoldalú érdeklődését is példázzák.

A program Fauré négytételes Pelléas és Mélisande-szvitjével kezdődött, amelyet 1900-ban állított össze a Maeterlinck-drámához két évvel korábban komponált kísérőzenéjéből. Minkowski már a mű pianissimo kezdőütemeivel erőteljes természeti atmoszférát teremtett, nyugalma átsugárzott a zenekarra, amely megejtő puhasággal, remek színérzékkel adta elő a varázslatos tételt. Tündéri lebegés jellemezte a II. tételt, a rokkánál ülő Mélisande portréját, amelyben az örökmozgó, szordinált első hegedűszólam érzékelteti az orsó pergését. A dalszerű, idilli Sicilienne után, a Mélisande-ot sirató, Molto adagio zárótételben Minkowski monumentális fokozást, majd újabb átszellemült piano hangzást csalt ki a zenekarból, élményszerű, halk, de hasítóan intenzív fagotthangokkal.

A koncert fő meglepetése, amire korábban céloztam, Poulenc két zongorára és zenekarra komponált d-moll versenyműve, illetve a darab két nagyszerű szólistája volt. A kettősverseny minden ízében szellemes, ragyogóan megírt kompozíció, amely hol naivnak, hol pedig rendkívül szofisztikáltnak hat – a két szólista számára mindenestre a lehető leghálásabb lehetőségeket kínálja. Folyamatosan a legkülönbözőbb stílusok és zenei nyelvek szüremkednek be a partitúrába a barokk billentyűs zenétől Gershwinig és a jazztől Stravinskyig, s ez minden sokféleségével és frivolságával együtt maximális eleganciával és mesterségbeli fölénnyel van valami egészen egyéni nyelvvé összegyúrva. A két szólista, DAVID CADOUCH és GUILLAUME VINCENT egyfelől technikailag bravúrosan és egymással imponáló összhangban és szinkronban játszottak, másfelől tökéletes cinkosai voltak a szerzőnek az összes kópéságban, szinte összekacsintottak a hallgatóval, amint a zenében fel-felvillantak a láthatatlan idézőjelek, egyáltalán: minden módon aláhúzták, képviselték és magyarázták Poulenc intellektuális, de ellenállhatatlan humorát. S a félig komoly képpel űzött, felszabadult játékhoz Minkowski és a Fesztiválzenekar maximális precizitással járult hozzá.

Albert Roussel 1934-ben komponált 4. szimfóniája némileg akadémikus hatást tett a hangverseny első két száma után. A darab mindenképpen arányos, hangszerelése és dramaturgiája választékos és hatásos, de meglehetősen kevéssé eredeti – Minkowski minden bizonnyal elsősorban a megvalósítás míves gondosságát találhatta benne vonzónak és érdekesnek. Annyi bizonyos, hogy a tradicionális rendet megőrző, négytételes szimfóniának a megszólaltatását is míves gondosság jellemezte. A nyitótételben kiegyensúlyozottan és erőteljesen szólt a zenekar, s ha a hatást itt-ott bombasztikusnak éreztük, erről egészen biztosan nem ők tehettek. Legvonzóbb oldalát a belső tételekben mutatta a szimfónia: a lassú érzelmessége őszinte hatást keltett, a dús hangszerelés mesterinek bizonyult, s fanyar-groteszk színek is megszólaltak benne – egy ízben a bőgők rendkívül dús hangzású mély regiszterében. A kissé filmzenei benyomást keltő scherzóban pedig szellemes metrikai bonyodalmak fűszerezték a zenét és az előadást. Persze, ha az egész művet úgy fogjuk fel, mint a zenekari játék magasiskoláját, akkor egészen biztosan betöltötte hivatását.

(November 3. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

muzsikalendarium.hu