Váltás mobil nézetre
Vanska 2007 shoot 9260-marsden

interjú Osmo Vänskä finn karmesterrel (langologitarok.blog.hu)

Esa-Pekka Salonen, Sakari Oramo, Jukka-Pekka Saraste és Osmo Vänskä – ők négyen annak a rendkívül sikeres finn karmestergenerációnak a képviselői, akik Jorma Panula professzornál végeztek a Sibelius Akadémián, és manapság sorra kapják a felkéréseket a világ legnevesebb szimfonikus zenekaraitól. Osmo Vänskä a Lahti Szimfonikusoknál kezdte dirigensi karrierjét, és két évtized alatt széles körben ismert zenekarrá formálta őket, jelenlegi társulatát, a Minnesota Orchestrát pedig már a tíz legjobb amerikai zenekar között jegyzik. A finn karmester a hét elején érkezett Budapestre, május 10. és 12. között három koncertet ad a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában, ebből az alkalomból adott interjút a Lángoló Gitároknak. Vajon mi állhat a finn komolyzene hosszú ideje tartó sikersorozata mögött, és meddig tart egy zenekarépítő karmester munkája? A dirigenst természetesen metalzenésznek állt fiáról, valamint a Minnesota Orchestránál kialakult patthelyzetről, és a lemondását kilátásba helyező múlt heti leveléről is kérdeztük.

Magával viszi a hangszereit, amikor karmesterként utazik valahová?

Három évvel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy elég volt a klarinétból, de az utóbbi időben elkezdett hiányozni a hangszer (Vänskä eredetileg klarinétosként szerzett diplomát – NMJ). Legfőképpen azért, mert rendkívül rossz zongorista vagyok, viszont ismét szerettem volna kamarázni. Olyankor nem vesz körül egy szimfonikus zenekar, és ez más típusú kommunikációt igényel.

Mi a különbség?

Vezényléskor általában azokat a dolgokat kell megpróbálnom kijavítani, amelyek még nem tökéletesek: halkabban vagy hangosabban, gyorsabban vagy lassabban játsszon a zenekar. Kamarazene közben viszont én is az együttes tagja vagyok, aki nem dirigál, hanem a zene nyelvén kommunikál a többiekkel. Ez hatalmas különbség. Mielőtt megérkeztek, épp Brahms Klarinétötösét, és Bartóktól a Kontrasztokat gyakoroltam.

Van különbség aközött, ahogy egy amerikai és egy európai zenekar igényli az irányítást?

A gyakorlati különbség leginkább abban nyilvánul meg, hogy Amerikában általában rendkívül szűk idő áll rendelkezésre próbálni. Európa egyelőre még tartja magát a bevett szokásokhoz, de nem mindenütt: különösen az Egyesült Királyságban egy vagy két zenekari próbára van csak lehetőség a koncertet megelőzően. Az éremnek persze két oldala van: ha sok az idő, a zenészek nem érzik magukat rákényszerítve, hogy otthon is foglalkozzanak a darabbal. Amerikában viszont mindenkinek el kell végeznie a házi feladatát, ezért az ottani csúcszenekarok már az első próbára úgy érkeznek, hogy gyönyörűen el tudják játszani a művet. Akkor is, ha kortárs darabról van szó.

Azt nyilatkozta, hogy a közönséget éppúgy ki kell nevelni, mint bármely zenekart. Mire kell figyelnie, ha kortárs műveket szeretne beilleszteni a repertoárba? Közismert Rafael Kubelík cseh karmester esete, aki többek között azért kényszerült szűk három esztendő után távozni a Chicagói Szimfonikusoktól, mert kritikus hangok szerint túlontúl sok – szám szerint több mint hetven – kortárs művet próbált meg ráerőltetni a zenekarra.

Ez egy elég fontos kérdés, de bármit tesz az ember, mindig lesznek olyanok, akik elégedetlenek a műsorral. A közönség egy része a zeneirodalomnak kizárólag azt a részét szeretné viszonthallani, amit korábban már száz és száz alkalommal játszottak koncerten. Ezt a véleményt is tudni kell kezelni, és a szélsőségek között megtalálni a középutat. Ha kizárólag klasszikus darabokat próbálnék meg bemutatni, kisvártatva szembe találnám magam a közönségnek azzal a részével, akik semmiféle kihívást nem éreznek abban, hogy unalomig ismételt műveket halljanak. Az ilyesfajta kihívásokat azonban könnyen túlzásba lehet vinni. Mindig szem előtt szoktam tartani: amikor egy másik országban dolgozom, nem vihetem magammal az egész „csomagomat”, az addig megszerzett tudásom minden egyes szeletét. Alkalmazkodnom kell ahhoz a közösséghez, ahova érkezem, és meg kell értenem, hogy az ottaniaknak más a kulturális háttere, mint nekem.

Egy zenekarépítő karmester számára mikor jön el a pillanat, amikor kijelentheti: teljesítette a feladatát?

A kérdés jó – viszont nem létezik rá általános helyes válasz. Huszonkét évig dolgoztam a Lahti Szimfonikusokkal, és még a végén is azt éreztem, hogy a munka nincs „befejezve”, mégis úgy láttam, hogy itt az idő továbblépni. Minden karmester hoz valamit a zenekar számára, néhányan közülük hosszabb ideig tudnak maradni, mint mások. Egy olyan dirigens, aki csak próbál, próbál és próbál, egy idő után terhére válik a zenekarnak, ők ezért inkább olyasvalakivel szeretnének dolgozni, aki a munka mennyisége helyett a zene élvezetére képes összpontosítani. A fordítottja is igaz: szükség van időnként olyan karmesterre, aki sokat próbál, ha az elődje éppenséggel azt hanyagolta el. Egyszóval a zenekar tagjainak a véleménye általában attól függ, hogy az elmúlt öt évben milyen körülmények között dolgoztak.

A Minnesota Orchestránál számos neves karmesteregyéniség tevékenykedett, többek között Doráti Antal 1948 és 1960 között. Milyen manapság az ő megítélése?

A zenekar tagjai szoktak mesélni róla. Úgy vélem, kiváló karmester volt, viszont akit most megemlítenék, egy olyan dirigens, aki talán még szorosabban kötődik a társulathoz: Stanisław Skrowaczewski. Fantasztikus karmester, és éppúgy zenekarépítő szakember, mint ahogy rólam is szokás mondani. (A minnesotaiak idén kilencven éves emeritus zeneigazgatója pár hete ismét fellépett egykori zenekarával – NMJ) Minden zenekarnak van egy nemzedékekről nemzedékekre átörökített hagyománya, melynek köszönhetően a clevelandiekről például azt mondják, hogy ma is ugyanúgy játszanak, mint Széll György idején – függetlenül attól, hogy egyre kevesebben vannak, akik már Széll alatt is a zenekar tagjai voltak. Egy karmester tevékenységének teljesítménye nagyban köthető a próbákkal töltött idő mennyiségéhez, és ha a dirigens nagyon keményen dolgozik, képes felépíteni a nevéhez köthető tradíciót. A régiek évi tizenhat, akár tizennyolc hetet is próbáltak a zenekarukkal, mostanság viszont tizenkét, tíz, vagy – nemrég ilyenről is hallani lehetett – csupán nyolc hétről beszélnek. Hogyan tudna egy karmester nyomot hagyni egy zenekar életében, ha ilyen kevés időt tölt együtt velük? Úgy vélem, fontos közös tulajdonsága a legendássá vált karmestereknek, hogy képesek voltak elegendő időt szentelni a tapasztalataik átadására, magyarán a zenekarba „invesztálták” a munkaidejüket.

Tavaly novemberben levelet címzett a Minnesota Orchestra igazgatótanácsához és a zenészekhez, amelyben figyelmeztette őket arra a veszélyre, ami az elhúzódó bérvita megoldatlansága miatt a társulatot fenyegeti. A zenészeket még októberben kizárták az együttesnek otthont adó épületből, de a helyzet azóta sem változott, ezért múlt héten a lemondását helyezte kilátásba, amennyiben veszélybe kerül a zenekar őszi Carnegie Hall-beli fellépése. Nyílt titok, hogy a vezetés korábban kirúgással fenyegette meg önt, amennyiben a zenekar tagjai mellett foglal állást. Előfordulhat olyan szituáció, amelyben egy karmesternek az a feladata, hogy a zenészei ellenében nyilatkozzon?

(szünetet tart) Nagyon bonyolult lenne erre a kérdésre olyan választ adnom, amit minden esetre lehetne vonatkoztatni. Néha nyilvánvalóvá válik egy zeneigazgató számára, hogy valamely oldalnak máshogy kellene cselekednie, mint amit tesz. Nem szeretném azt sugallni, hogy egy bizonyos válasz mindig helyes, mert ez minden esetben attól függ, hogy milyen mederben folynak éppen a dolgok, milyen kártyákat terítettek ki az asztalra, vagy éppen mi az egyik fél követelése. Ha most válaszolnék valamit, később bumerángként találna fejbe. (mosolyog) Az egyedüli dolog, amit a kialakult helyzetről elmondhatok – ami egyébként nyilvánvaló –, hogy a zenekar jelenleg nem próbál, és nem ad koncerteket. Hatalmas veszélyben van a zenekar nívója.

Mit gondol, hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Nem csak Minneapolisra gondolok, ugyanis tudvalevő, hogy számos amerikai zenekar a csőd szélén egyensúlyoz.

Jó esetben az igazgatóság, a menedzsment és a zenekar együttműködik, és problémák esetén megpróbál azok megoldására koncentrálni. Ha viszont az emberek visszahúzódnak a saját sarkukba, és nem kommunikálnak, akkor az előbb-utóbb biztosan gondokhoz vezet. A közös munka, az információk megosztása, a nyitottság mindig is a csapatépítés alapvető eszközei voltak – a sportban és a zenében egyaránt.

Norman Lebrecht brit zenei publicista könyvében (magyarul Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért címmel jelent meg 2000-ben – NMJ) a komolyzene jelenlegi válságáért a mesterségesen magasan tartott fellépti díjakat, valamint a sztárszólisták és -karmesterek körüli felhajtást okolja. Szerinte ezért került nagyon sok zenekar csődközeli állapotba, és az előbbiekből következően felsrófolt jegyárak miatt képtelenek a zenekarok telt házas koncerteket produkálni. Egyetért a kijelentéseivel?

A dolgok, amelyekről most beszélünk, nem tisztán feketék és fehérek. Fontos megjegyezni, hogy a jegybevételek régóta nem hoznak számottevő pénzt a házhoz. Bármi történik a jegyárusító standoknál, nem tudja jelentősen befolyásolni a zenekar költségvetését. Ennek természetesen Amerikában nagyobb a hatása, mint Európában, de a fő bevétel már mindenütt más forrásokból érkezik.

Ne vegye zokon, hogy folyton ilyenekről kérdezem, de azt nyilatkozta, hogy furcsának találja, ha a zenéről kell beszélnie.

Tényleg ezt mondtam? (nevet) Úgy emlékszem, ezt talán azzal a szerepemmel kapcsolatban említhettem, amikor a támogatóinkkal kell találkoznom. Azt hiszem, azt mondtam, hogy nem fogom szóba hozni a pénzt, csak a zenéről beszélgetek majd velük. Amerikában általában minden zeneigazgató tevékenyen részt vesz az adománygyűjtésben, és a szóban forgó interjúban arról beszélhettem, hogyan lehet a pénzről társalogni azokkal, akik adják. Minden zenekarnál vannak olyan emberek, akiknek az a dolga, hogy az anyagiakról beszéljenek, de ezzel szerencsére nem nekem kell foglalkoznom, és ennek nagyon örülök.

A Minnesota Orchestra számos mérföldkőnek számító felvételt készített olyan eminens kiadók számára, mint a Mercury, a Vox és a Reference Recordings. Nemrég a BIS számára vették fel Beethoven összes szimfóniáját. Létezik olyan szempont a zenekarnál, hogy kizárólag audiofil kiadók számára készítenek felvételeket?

Nincs abban semmi különös, ha a lemezkiadók követik azokat a szólistákat és karmestereket, akikkel korábban együtt dolgoztak. Az én esetemben is ez történt: amikor Minnesotában bejelentették, hogy kineveztek a zeneigazgatói posztra, a BIS rögtön a tudtomra adta, hogy továbbra is nagyon szívesen folytatná velem a munkát – addigra már közel hetven lemezem jelent meg náluk. A zenekarnak abban az időben ráadásul nem volt szerződése egy lemezkiadóval sem, és a zenészek is nagyon meg voltak elégedve a BIS által készített felvételek minőségével, valamint a kiadó vezető producere és művészeti vezetője, Robert Suff munkájával. A zenészek egyre jobb felvételeket szeretnének letenni az asztalra, és ha akad valaki, aki jól el tudja magyarázni nekik, hogy mit kell ehhez tenniük, az mindig meghozza a gyümölcsét. A Beethoven-szimfóniák, a jelenleg a második részénél tartó Sibelius-ciklus, valamint Beethoven zongoraversenyeinek felvétele Jevgenyij Szugybinnel mind ennek a közös munkának az eredménye.

Februárban jelent meg a Minnesota Orchestrával készülő Sibelius-sorozat második lemeze. Miért fogott bele egy újabb Sibelius-ciklusba, amikor korábban már felvette ugyanezeket a műveket a Lahti Szimfonikusokkal is, szintén a BIS-nek?

Nem az én ötletem volt. Amikor a kiadó felvetette, hogy újból fel kellene vennünk a Sibelius-ciklust, nekem is ugyanez volt a kérdésem: ugyan miért? De ez nem csak Sibelius kapcsán jutott ez eszembe, hanem akkor is, amikor szóba került a Beethoven-szimfóniák kiadása, mert ki a csoda hallgatna meg egy újabb Beethoven-sorozatot? Aztán sokat beszélgettem velük, meg azokkal a barátaimmal is, akikkel a dilemmáimat szoktam megosztani, és rájöttem, hogy mégis érdemes kiadni. Amikor az új Sibelius-ciklus első lemeze megjelent, valaki felvilágosított, hogy a lahti zenekarral készült felvételek óta eltelt másfél évtized. Nekem addig fel sem tűnt, hogy ilyen régen volt! Talán már nem is ugyanaz a fickó vagyok, aki akkoriban voltam, a két zenekar pedig mindenképpen teljesen más karakterű. Az eddigi két Sibelius-lemezzel talán be tudtuk bizonyítani, hogy jó okunk volt arra, hogy belevágtunk.

Önnek is felteszem a kérdést, amit minden zenész honfitársától, aki Budapestre jön, meg szoktam kérdezni: vajon mi állhat a finn dirigensek és kortárs zene szembeötlő sikerei mögött?

Nem ön az egyetlen, aki ezt megkérdezi tőlem, ezért már készen áll a válaszom. Azt hiszem, az egész folyamat egészen Sibeliusig nyúlik vissza. Hatalmas kérdés, amikor egy kis ország – akkoriban négy és fél milliós lakossal a cári Oroszország uralma alatt – elkezd a függetlenné válásán gondolkodni, mert rögtön felmerül a kétely, hogy vajon van-e elég ereje vagy tudása hozzá. A finnek mind a mai napig kétkedve szokták kérdezni a külföldieket, honnan tudnak egyáltalán Finnország létezéséről? Sibelius egyike volt az akkori finnség csekély számú nemzetközi hírességeinek, és úgy vélem, azon emberek közé tartozott, akik megmutatták, lehetséges kivívni a hírnevet az ország határain túl is. Nekünk pedig Sibelius kapcsán sikerült rádöbbennünk, hogy a zene az egyik erősségünk, ezért az emberekben megérett a szándék, hogy többet foglalkozzanak vele. Ha lemegy Helsinkiben a piactérre, és a finn történelem tíz legbefolyásosabb személyiségéről kérdezné az embereket, a legtöbbjük minden bizonnyal megemlítené Sibeliust is. Ő nem csupán a zeneszeretők hőse volt, hanem egész Finnországé. Nem hiszem, hogy ilyesmire bárhol másutt a világon akadna még példa.

Nemrég karmestereknek tartott mesterkurzust a Sibelius Akadémián. Felmerült, hogy a jövőben visszatér Helsinkibe tanítani?

Kihívásnak érezném, ha az lenne a dolgom, hogy fiatal zenészeket és karmestereket tanítsak, mert lényegében az ő jövőjük lenne a munkám tétje. Az évek során sok klarinéttanítványom volt, a tanítás technikai és pszichológiai hátterével tehát tisztában vagyok. Eddig még nem adódott alkalom, hogy a megfelelő személyek feltették volna nekem ezt a kérdést, ezért nem is gondolkoztam rajta, nincsenek ilyesfajta terveim.

Egy karmesternek ön szerint mik a legfontosabb érzékszervei?

Legfőképpen az, hogy érti a zenét. Érzi a ritmust, felismeri a hangmagasságokat, és érzéke van ahhoz, hogy a fontosat megkülönböztesse a kevésbé lényegestől – egyszóval a helyére tudja tenni a dolgokat. Ismernie kell a zenei struktúrákat és a hangszerek lehetőségeit, de talán a legfontosabb az, hogy a karmesternek tudnia kell együtt dolgozni a zenészekkel. Nem számít, milyen kiváló ötletekkel van felvértezve valaki, mert ha képtelen kommunikálni a zenekarral, a pulpituson sem vár rá fényes jövő.

Milyen modern és kortárs műveket vinne magával egy lakatlan szigetre?

A Tavaszi áldozatot mindenképpen. Talán Kalevi Aho Klarinétversenyét vagy Fuvolaversenyét, vagy épp a Minea című zenekari darabot, amit a Fesztiválzenekarral is játszunk. Aho fontos zeneszerző, nagyon sok művét felvettem már – az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy rendkívül bonyolult darabokat komponál, ezért olyan zenekart kell hozzá találni, amelynek tagjai kellőképpen nyílt elmével közelítenek az összetett dolgokhoz is. A Fesztiválzenekarral nemrég ért véget a próbánk, nagyon meg vagyok elégedve mindannyiukkal.

Úgy hallottam, már nem motorozik olyan gyakran, mint korábban. Mi történt?

Vettem egy biciklit – egy nagyon szép és könnyű versenybiciklit. Rájöttem, hogy kellemes dolog motorozni, de a biciklin egyszerre két dolgot is lehet: a szabadban vagyok, világot látok – az esetemben Minneapolis környékét –, és közben edzem is. Ha sok szabadidőm lenne, többet motoroznék, de a nap huszonnégy órából áll. Az edzés nagyon fontos számomra.

Hány perc alatt fut le tíz kilométert?

A szokásos edzésem az, hogy ötven-hatvan percet futok. Nem szoktam mérni, hogy milyen távot tettem meg, azt nézem, hogy a pulzusom megfelelő legyen. Amikor a futógépen edzek, általában tíz kilométer körül szokott kijönni, de az időtartamot szoktam inkább figyelni. Tegnap a Duna-parton is ötvenöt percet futottam.

Olli fia a Turisas nevű folkmetal együttes hegedűse. Mi szólt hozzá, amikor ezt bejelentette otthon?

(nevet) Azt kérdeztem tőle, hogy milyen emberek vannak abban az együttesben, és milyen szokásaik vannak – legfőképp a drogokkal kapcsolatban. Egyedül erről akartam tudni. Az év elején egy hat hetes észak-amerikai turnén voltak, és tudtam, hogy a végén Dél-Amerikába mennek. Nekem szintén Brazíliába kellett utaznom két hétre, a São Pauló-i zenekarhoz. Kiderült, hogy egy időben leszünk a városban. Nekem szombaton kora este volt fellépésem, a Turisas pedig azt követően adta a turné egyik utolsó koncertjét egy klubban, úgyhogy a koncertmesterrel, a segédkarmesterrel és egy barátommal fogtunk egy taxit, és elmentünk megnézni őket. Öröm látni, hogy Olli a Turisasban ki tudja használni hangszeres képességeit, és élvezi, amit csinál.