Váltás mobil nézetre
Gunar Letzbor

Ha valaki a barokk zenét valamiféle avítt, poros dolognak tartja, érdemes beszélgetnie Gunar Letzborral, a régizene egyik mesterével, aki szerint a barokk muzsika sokkal nagyobb szabadságot ad a zenésznek, mint a klasszikus művek. Sőt, még lázadni is lehet vele. A hegedűművész szeptemberben Budapesten lép fel a Budapesti Fesztiválzenekarral a Müpában. (Fidelio)

Mi az, ami egy 21. századi karmestert és hegedűművészt a régi zenéhez, a barokk korhoz vonz?

Gunar Letzbor: 17-18 éves koromban, amikor már túl voltam néhány olyan éven, amikor klasszikus muzsikust akartak nevelni belőlem, s úgy tűnt, még előttem is van jó néhány hasonló tanulóév, hirtelen nagyon bezártnak éreztem a helyzetemet. Szigorú korlátok között zajlott a zeneoktatás, nem láttam semmiféle lehetőséget arra, hogy újszerű előadói megoldásokon törhessem a fejem. A klasszikus zenét tanító hírességeket olyan nagy elismerés és tisztelet övezte, hogy fel sem merülhetett, hogy eltérek attól, amit ők oktatnak. A tradíciók foglyának éreztem magam.

Ha jól számolom, ez a 60-as évek vége felé lehetett, amikor Nyugat-Európában a diákság sok minden ellen lázadozott. Ennek is volt szerepe abban a ráébredésben, amiről beszél

G.L.: Természetesen nagy hatással volt rám – ahogy több diáktársamra is – az akkori forradalmi hangulat, erősen dúlt bennünk a szabadságvágy és úgy éreztük, többet szeretnénk, mint amit kapunk. És bármily furcsán hangzik, a barokk zene sokkal több szabadságot nyújt, mint a klasszikus muzsika.

Miben rejlik ez a szabadság?

G.L.: A barokk zeneszerzők nem fektetnek le olyan szigorú kereteket az értelmezéshez, mint amilyeneket egy-egy klasszikus szerző. Sokkal nagyobb esélyt adnak a muzsikusnak arra, hogy a saját személyiségét is belevigye egy-egy mű előadásába. Ezért aztán néhányan a főiskolán összeálltunk és azt mondtuk, hogy bennünket a barokk zene érdekel. Mára már nem jelent olyan nagy szenzációt, ha valaki autentikus módon játssza a barokk szerzőket, de ez akkor még egyáltalán nem volt divatban. Ami azonban sajnos óriási félreértés, hogy ma sokan a barokk muzsika előadásmódját ugyanolyan szűk keretekbe szorítják, ahogy a klasszikus szerzők darabjait. Ez engem végtelenül elszomorít, mert a kollégák közül jó néhányan épp azt a szabadságfokot hagyják számításon kívül, ami miatt a régizene előadása olyan izgalmas és vonzó. Ez pedig a szubjektív tényező, amelynek köszönhetően egy jó előadóművész egyedi élményt tud nyújtani azáltal, hogy egy-egy zenemű bemutatásakor a saját látásmódját is közvetíteni képes.

Szeptemberben a Bridging Europe – Európai Hidak fesztivál barokk estjén lép fel a Budapesti Fesztiválzenekar művészeivel. A programot azokból az osztrák zeneművekből állította össze, amelyeket a világhírű zenekarával, az Ars Antiqua Austriával szokott játszani. Mi a jellegzetessége ennek az együttesnek?

G.L.: Az AAA-t (Ars Antiqua Austria-t) 1986-ban alapítottuk és az eredeti elképzelésünk az volt, hogy elsősorban olyan barokk zenét játszunk, amely Ausztria területén született. Mára ez a koncepció egy kicsit kiszélesedett, a repertoár valamelyest bővült, így már elhangoznak francia és német barokk darabok is, de továbbra is az a fő célunk, hogy a rendkívül gazdag és egyedülállóan magas színvonalú osztrák barokk zenevilágot megismertessük és közel vigyük a hallgatóságunkhoz. Örömmel mondhatom, hogy az eltelt több mint harminc év alatt sikerült megvalósítanunk a kitűzött célt.

A budapesti koncert programjának összeállításakor milyen szempontokat vett figyelembe?

G.L.: Ezen a koncerten világi zeneműveket játszunk, egyházi zene nem lesz a darabok között. A választott művek mindegyike kamarazenélésre íródott. Azt szeretném, ha a koncert valamelyest átfogó képet tudna nyújtani arról, hogy az osztrák zeneszerzők által írt barokk darabok milyen sokféle felfogásban játszhatóak.

A kiválasztott szerzők mind-mind a Habsburg Birodalom udvaraiban működtek.

G.L.: Így van. Elsőként Franz Biber, a hegedűre írt művek zseniális és máig sokat játszott komponistájának darabja szerepel a barokk estünkön. Ő egyébként az 1600-as évek végének kiváló hegedűművésze is volt. Aztán a kedvenceim egyike Romanus Weichlein, aki mellesleg Bibernél tanult, ő maga is játszott hegedűn és orgonán is. Furcsa módon sokkal kevésbé ismert a neve, mint Biberé, de szerintem legalább olyan tehetséges volt. Az “Encaenia Musices” című darabja egészen egyedülálló. Különös szerepet kap benne a trombita és a vonósok feladata is rendkívül izgalmas. Ez épp egy olyan darab, amelyben nagyon is jól kibontakozhat az individuum, s ráadásul jellegzetes benne az osztrák hangulat, többször is felcsendülnek osztrák népzenei motívumok.

Végig szigorúan az osztrák mezsgyén maradunk?

G.L.: Charles Mouton francia származású komponistával kapcsolatban sok vita folyik arról, hogy a művei melyik nép zenéjéhez állnak közelebb, a franciához vagy az osztrákhoz. Én azon a véleményen vagyok, hogy sokféleségük miatt az interpretációtól függ, hogyan halljuk és értékeljük az általa írt zenét. Az is fontos a darabjainak az előadásánál, hogy milyen hegedűt, illetve milyen típusú brácsát választanak a zenészek. A barokk korban kicsit másként szóltak ezek a hangszerek.

A fesztivál egyik fő üzenete, hogy ismerjük és szeressük meg egymás kultúráját. Van olyan a zeneszerzők között, akit azért választott ki, mert szorosabban is kapcsolódik ehhez a gondolathoz?

G.L.: Aki feltétlenül megemlítendő – ő is a kedvenceim közé tartozik – Georg Muffat, aki már a 17. század végén nagy pacifista hírében állt, s ha lehet ilyet mondani, az akkori fogalmak szerint igazi européer volt, aki legalább négy nyelven beszélt és rendkívül nyitott ember lehetett a róla szóló írások és dokumentumok alapján. Így hát egyértelmű, hogy egy ilyen fesztiválon, amelynek az a címe, hogy Bridging Europe, feltétlenül műsorra tűzzük Muffat darabját is. Gondolhatja, hogy mindannyian nagy izgalommal, s örömmel készülünk a szeptemberi budapesti fellépésünkre.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.