Váltás mobil nézetre
François Leleux, Fischer Iván és a BFZ

A karmester – Mefisztó?

Minden világszínvonalú zenekarban van legalább egy kiváló oboista. Ám csak néhány van köztük, aki meg tud élni abból, hogy szólistaként utazgat a világban. Albrecht Mayer (Decca) mellett François Leleux (Sony) is ilyen. Legújabb lemeze a „Le charme du hautbois” névre hallgat. Aki tehát érti a célzást, ebből megtudhatja, hogy Leleux nem valami művészkedő arc, hanem sokkal inkább egyfajta szerethető zseniként szeretne megmutatkozni a közönségnek. Brüsszeli műsora is erről tanúskodik: előbb Antonio Pasculli Donizetti Kegyencnőjének egyik témájára írt obskúrus oboaversenyét hozta elő, majd ügyesen Mozart elbűvölő KV 314-es versenyművével folytatta. Végig könnyedén, még a ráadásként adott, kissé melankolikus hangütésű Gluck-darabban is.

Pasculli maga is oboista volt, és abban a korban nem volt szokatlan, hogy a hangszeresek maguk írtak olyan darabokat, amelyekben megcsillogtathatták tehetségüket. Így aztán ez is egy látványos kis darab, legalábbis a szólista számára, hiszen a zenekar gyakran szinte csak díszletként szolgál. Persze nem akkor, ha Fischer Iván áll a kormányrúdnál, aki a legegyszerűbb frazeálást is istenáldásának tekinti. Mindjárt meg is mutatkozott a humor-, kontraszt- és egyensúlyérzéke, s a legszemélytelenebb partitúra is egyéni arcot kapott. Leleux pedig minden nehézség nélkül vándorolt egyik nyaktörő résztől a másikig, bőven áradó hangját a terem legtávolabbi sarkába is eljuttatva. Fischer minden egyes mozdulata a zenei karakter céltudatos értelmezése. Leleux ezzel szemben sokkal inkább a zene meghosszabbítása – vagyis sok a külsőség, de a hangzás azért ezt sosem szenvedi meg.

A Budapesti Fesztiválzenekar ezután olyan darabot játszott, Mozart oboaversenyét, amely sokkal inspirálóbb a muzsikusok számára. Fischer itt szintén nem valami tudományosságot keresett a partitúrában, hanem sziporkázó felszabadultsággal játszott. Nem kevesebb mint csodálatos dolog annak tanúja lenni, ahogyan egy minden sztárallűrtől mentes zenekar rétegről rétegre felfejti a mozarti invenció gazdagságát. Csak talán az adagióban nem találta meg a zenekar és a szólista a szükséges intimitást, s ez hiányzott valamelyest Leleux ráadásából is.

A laza hangulat a második részben is megmaradt. Mindamellett Liszt Faust szimfóniája (amelyet ezúttal zenekari változatában játszottak) nem olyan darab, amelyet rá lehet ereszteni egy felkészületlen zenekarra. A csaknem egyórás mű három részre bomlik, amelyekben Liszt Goethe színdarabjának három főszereplőjét festi meg: a Faust-tétel egy nagydarab, túláradóan megkomponált szonátaforma, Gretchen egy leheletfinom andante, míg Mefisztóról Liszt a korábban hallott Faust-témák variációival fénylő portrét fest. Miáltal egyébként ebből is egy átfogó szonátaforma rajzolódik ki.

A zenei gondolatok ilyen bonyolult szövedéke minden zenekart a legszélsőségesebb erőfeszítésekre kényszeríti; Gretchen például kamara-hangzásban bontakozik ki, míg a Mefisztó-tételben majd leszakad a plafon. Az intonációs problémák, helyenként pedig a kissé hanyag összjáték azt a benyomást keltik, hogy a Fesztiválzenekarnak itt még be kell járnia egy utat a tökéletességig. Ezzel együtt Fischer jelentős magasságokba tudta elvezetni zenekarát, különösen a záró részben. Le is szálltak onnan aztán, ráadásul Johann Strauss-szal, s ez nem nagyon tetszett a sznoboknak. Végül azért mindenki mosolyogva indult haza, Liszt briliáns szimfonikus darabjának ördögi csatában összecsapó erői ellenére.

Jan-Jakob Delanoy