Váltás mobil nézetre
francia est

A lengyel és orosz est után francia esttel folytatódott a Fesztiválzenekar egy-egy ország zenéjét bemutató sorozata.

A február 10-i, 11-i és 12-i koncertek műsorát César Franck “Az elátkozott vadász” című szimfonikus költeménye nyitotta, majd a szünet előtt Ernest Chausson Maurice Bouchor verseire írt csodálatos dalciklusát, “A szerelem és a tenger költeményét” hallhatta a közönség – ez utóbbi szólistája az orosz mezzoszoprán, Jelena Zsidkova volt.

A szünet után a zeneirodalom egyik legnépszerűbb alkotása, Berlioz Fantasztikus szimfóniája hangzott el. Az est karmestere a kiváló izraeli Pinchas Steinberg volt, aki egyfajta “csúcstartóként” immár hatodszor állt a Fesztiválzenekar élén.

Pinchas Steinberg:

Az Izraelben született karmester Joseph Gingoldnál és Jascha Heifetznél hegedülni tanult, majd Berlinben zeneszerzői tanulmányokat végzett. Karmesterként 1974-ben debütált a berlini RIAS Szimfonikus Zenekar élén. 1989 és 1996 között a Bécsi Rádiózenekar zeneigazgatója volt, 2002-2005 között a genfi Suisse Romande Zenekarnál töltötte be ezt a funkciót. Fellépett a New York-i Filharmonikusoktól az Izraeli Filharmonikusokon át a Berlini Filharmonikusokig szinte minden nagy szimfonikus zenekarral és több tucatnyi operaprodukciót dirigált a világ vezető dalszínházaiban, köztük Bécsben, ahol 1988-tól hat éven át a Staatsoper első vendégkarmestere volt. Wagner, Richard Strauss, Catalani és Massenet operáinak lemezfelvételeivel számos díjat nyert (Arany Diapason, Német Kritikusok Díja, Caecilia Díj, Grand Prix du Disque). Steinberget, aki hatodszor lépett fel a Fesztiválzenekarral, utoljára 2006 áprilisában hallhatta a budapesti közönség.

Jelena Zsidkova:

A Szentpétervárott született, Berlinben élő operaénekesnő pályája 1997-ben a Berlini Deutsche Operben indult. Ma a nagy operaházak és fesztiválok keresett vendégénekese. Szoros művészi kapcsolat köti Claudio Abbadóhoz, akivel a Berlini Filharmonikusoknál, a Salzburgi Ünnepi Játékokon és az Edinburgh-i Fesztiválon is fellépett. Az utóbbi évadokban a Trisztán Brangäneje volt Frankfurtban, Stuttgartban, Madridban és Tokióban, Bartók Kékszakállújának Juditja és a Katja Kabanova Varvarája a milánói Scalában, Dorabella, Carmen és a Rózsalovag Octaviánja Tokióban. Fellépett Harnoncourt-tal Händel Jephtájában, Giergievvel Bartók Kékszakállújában a londoni Barbicanben, Myung-Whun Chunggal Mahler 8.szimfóniájában Rómában. Wagner Ringjében Fricka szerepét énekelte Berlinben és Amszterdamban, Lipcsében a Rienzi Adrianóját, Drezdában a Tannhäuser Vénuszát, a moszkvai Bolsoj Színházban a Wozzeck Marie-ját. Zsidkova első izben lépett fel a Fesztiválzenekarral.

Zsiray-Rummer Zoltán kritikája “Mindhiába követelték a ráadást Zsidkovától” címmel a Magyar Hírlap február 14-i számában:

A Művészetek Palotája francia szerzőknek adott otthont, Steinberg hibátlanul dirigált.

Francia szerzők műveiből válogatott koncertet adott a hét végén a Budapesti Fesztiválzenekar három hangversenyen, ugyanazzal a műsorral, a Művészetek Palotájában, Pinchas Steinberg vezényletével.

A koncert előtt számítottunk rá, hogy a 19. század közepéről-végéről való darabok sajátos közeget varázsolnak majd, főképp a második, kevéssé ismert mű érdekelt minket.

Kezdésnek a komor, fenyegető César Franck-darab, Az elátkozott vadász című szimfonikus költemény hangzott el: a zene programját Gottfried August Bürger egyik verse adja, amelyben egy gróf, mit sem törődve a vasárnapi istentiszteletre hívó harangszóval és háza népe figyelmeztetésével, inkább vadászni indul, de az erdőben fenyegető sötétség száll rá, kürtje elnémul, lova nem mozdul, és földöntúli szózat mondja ki az átkot, miszerint pogányságáért nem lelhet nyugalmat, örökké lovagolnia kell. Franck zenéje bámulatos érzékenységgel adja vissza a történetet, a vadászatra hívó kürtszótól a templomi harangfoszlányon át a sötét erdő rémségeiig, és a befejező őrült vágtáig: mindez megelevenedik előttünk, főképp a kiváló muzsikusokból álló zenekarnak, a kitűnő karmesternek köszönhetően. Steinberg nem rugózik, nem tesz fölösleges mozdulatokat: pontosan, kimérten, de tökéletesen vezényel. A második mű, amely tehát idevonzott minket, Ernest Chausson darabja A szerelem és a tenger költeménye címmel. A hangversenyen Jelena Zsidkova oroszországi születésű, Berlinben élő mezzoszoprán tolmácsolta a Maurice Bouchor verseire írt dalokat: a szimbolista-impresszionista szöveg – a műsorismertető szerint – „a kor poétikus közhelyeinek gyűjteménye”, amiben van némi igazság, de szerintünk van néhány jó gondolat és mondat is bennük. A háromtételes zene első része A vizek virága: Jelena Zsidkova fantasztikus színezetű és lágyságú hangjával elvarázsolt minket, és így az sem volt érdekes, hogy gyakran nem érthetően énekli a szöveget. A hölgy vérprofi – nem hiába lép fel a világ neves színpadain –, mert elhisszük neki, hogy spontán módon fordítja el a fejét a versszak végén. Pedig erős a gyanú, hogy tudja: dekoratív megjelenése ebben a pózban a leginkább illő ehhez a zenéhez, ahogy szőke haja lágyan a vállára omlik, kezét kecsesen a ruháján tartja, és behunyt szemmel oldalra fordítja arcát. A zenekari közjáték után a harmadik tétel következett egy újabb verssel, amely a szerelem haláláról szól, és itt már biztosak voltunk abban, hogy jó választás volt Zsidkova: törékeny alkata, arca, erőteljes, színes hangja kiváló ehhez a műhöz, tulajdonképpen egy késő 19. századi hölgy jelent meg előttünk. És ahogy az utolsó szavakat kimondta, már láttuk is magunk előtt, amint az Invalidusok hídjáról a Szajnába veti magát a költő. Az egyébként is követelőző magyar közönség ráadást nem kapott Zsidkovától, pedig még valami romantikus dalt szívesen meghallgattunk volna, vagy legalább a harmadik tétel utolsó részét még egyszer.

A szünet után a már elcsépelt Fantasztikus szimfónia jött Berlioztól, és noha kétségtelenül jó a program – „epizód egy művész életéből” –, illetve annak megvalósítása (a Boszorkányszombat, a befejező rész például zseniális), az egész darab már egy kicsit fárasztó. Hosszú, meg hát Berlioznak van jobb műve is. Mindenesetre elmondhatjuk: jó ízléssel válogatott műsor volt, és külön öröm, hogy ilyen ritkán játszott darabokat is elővesz valaki itthon, mint ez a Chausson-költemény.

A Papíruszportálon Lehotka Ildikó kritikája a második hangversenyről:

Tematikus koncertjeik sorában a Budapesti Fesztiválzenekar ezúttal francia szerzők darabjait játszotta a Művészetek Palotájában. Két szinte ismeretlen mű után Berlioz Fantasztikus szimfóniája szólt, a karmesteri feladatokat ezúttal a Fesztiválzenekar vendégeként visszatérő Pinchas Steinberg vette vállára.

A francia zene különös-különleges, már a barokk opera megjelenésétől új utakon jár. Hangzásvilága szinte összetéveszthetetlen, a XIX–XX. század fordulójának muzsikája a franciák köré kapcsolódik, de a késő romantika is meglepő harmóniákban gazdag. César Franck, orgonista-zeneszerző, és nem utolsó sorban tanár életműve kapcsán három műve kerül előtérbe, a gyönyörűséges, szinte minden hangszerre átírt A-dúr hegedű-zongora szonáta, és a Liszt egyik vezérmotívumára épülő d-moll szimfónia, valamint a könnyűzenei előadók által felfedezett Panis angelicus motetta. Franck 1883. januárjában bemutatott Az elátkozott vadász című szimfonikus költeménye baljóslatú hangzásokkal telített, de a természeti képek, a harangkondulás, a lovaglás ritmikus vágtája, a kürtök vadászatot jelző motívumai is erőteljesek. A Fesztiválzenekar játékában nagyon szép pillanatokat hallottunk, a vonósok kísérteties tremolói, a fantasztikusan hangszerelt átokkimondás a mélyrezeseken kiemelkedő volt. A hegedűk sok helyenként azonban pontatlanul játszottak. A művet mindenesetre felfedeztük, talán valamelyik zenekar műsorára tűzi.

Franck tanítványa, Ernest Chausson zenéjéről az átlagos hallgatónak még kevesebb információja van, pedig egészen különleges az a zenei miliő, mely műveiben fellelhető, sajnos, a franciák közül Roussellről, de még a francia Hatokról sem tudunk túl sokat. A Chausson által nagyon tisztelt Wagner motívumai lépten-nyomon felismerhetők az op. 19-es, A szerelem és a tenger költeménye című háromtételes, saját maga által fő művének tartott ciklusról. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a zene csodálatos, olyan finomságokkal telített, mely ritka, Maurice Bouchor költeményei is inspirálóak. A Fesztiválzenekar ennek az ezerszínű csodának sok részét-részeltét megmutatta, a fodrozódó érzéseket, a természetleírást, a pillanatnyi váltakozásokat. A szólista, Jelena Zsidkova azonban nem sokat; a szép hangú énekesnőnek nem ez a legerősebb darabja, nem sokat tett a műhöz. Chausson nem véletlenül szerepeltet énekhangot is, helyenként a zenekar részeként is. Zsidkova a hangok eléneklésén kívül nem érzékeltette ezt a különleges atmoszférát. A zenekar önálló, rövid Interlude tétele a szordinált vonósokkal, a szólókkal, a szemlélődő nyugalom ábrázolásával megkapó volt.

Szünet után Berlioz öttételes Fantasztikus szimfóniája hangzott el. Steinberget egy korábbi koncertje alapján nagyszerű karmesternek tartottam, a szimfónia első két tétele azonban nem ragadott meg. Az Álmok – szenvedélyek allegro agitatója pontatlan volt, a brácsa szólam viszont remekelt, a Bál-ban szintén nem volt az együtt játék tökéletes. A Jelenet a mezőkön párbeszéde szépen szólt, a természetfestés is tetszett. A tétel közepe felé megtörtént a csoda: Steinberg egyéni gondolatai hatották át a Jelenet a mezőkön-t, erőteljes hangzásképet kért helyenként. A vonósok szép tónusa, a plasztikus klarinétszóló mellett a záró szakasz – a két pásztorsíp (angolkürt, oboa) elhal a mennydörgéssel együtt. A Menetelés a vérpadra tételt végre úgy hallottam, hogy a tuba erőteljes hangon támasztotta alá a zenekart, nem csak jelzésértékűen. A klarinét mintha Richard Strauss Till Eugenspieljéből ruccant volna át a szimfóniába, gúnyos, csúfondáros hangütése remek volt. A Boszorkányszombat, benne a zseniálisan feldolgozott Dies irae sequentiával, maga volt a tűz, az orgia, a tánc, a szokványosnál gyorsabb tempó ellenére, hihetetlen energiával. Az Epizód egy művész életéből alcímű szimfónia Berlioz korábbi műveiből is idéz, a darab, bár lassan kétszáz éve íródott, ma is felfedezésértékű, akárhányszor hallja az ember, mindig rácsodálkozik valamire. A szimfónia két utolsó tétele feledhetetlen volt. A háromszor játszott program közül a középsőn voltam, Steinberg karmesteri egyénisége most is lenyűgözött, ahogy a zenekar felkészültsége.

Malina János írása a Revizor internetes kritikai portálon:

Rendkívül ígéretesen indult, bár azután kissé lendületét vesztette a Fesztiválzenekar február 10-i hangversenye, amelyet XIX. századi francia programmal adott Pinchas Steinberg vezényletével és Jelena Zsidkova közreműködésével.

A program első ránézésre azt ígérte, hogy Berlioz Fantasztikus szimfóniája lesz a „főfogás”, amelyhez hors-d’œuvre-ként szolgál majd a hangverseny első felében játszott két későromantikus hangpoéma, nevezetesen Franck ritkán játszott szimfonikus költeménye, a Le chasseur maudit, magyarán Az elátkozott vadász, illetve Chausson még annál is kevésbé ismert Poème d’amour et de la mer, azaz A szerelem és a tenger költeménye című zenekari dalciklusa. Végeredményben azonban éppen a legrövidebb darab, a nyitó Franck-kompozíció ragadott meg leginkább mind a mű, mind pedig az előadás frisseségével, szuggesztivitásával. A sajátos zenekari dalciklus – második, középső tétele tisztán hangszeres kompozíció – Chausson személyiségének minden rokonszenvessége ellenére (kerékpárbalesetben vesztette életét!) sem győzött meg arról, hogy érdemes volt leporolni, s az énekszólista, Jelena Zsidkova sem gyakorolt ellenállhatatlan hatást a hallgatóságra. Így hathatott azután a Fantasztikus szimfónia előadása ismét emelkedésként; bár ez így kissé igazságtalanul hangzik, hiszen igazán magas színvonalú, vállalható produkcióról volt szó, ahol a zenekaron igazán semmi nem múlott. Valahogyan mégis hosszú volt kissé ez az előadás, az egyébként hallatlanul precíz és a formálást erőteljesen kézben tartó Pinchas Steinberg interpretációjában éppen a fantasztikum izzása és a művet összetartó ereje nem volt jelen a kellő mértékben.

De kezdjük az elején. Franck 1882-ben komponált, és első, későn jött kirobbanó zeneszerzői sikerét meghozó szimfonikus költeménye Bürger hátborzongató és tipikusan német balladáját önti hangokba. (Franck minden őse németországi vagy belgiumi német volt). Tisztán zenei szempontból azonban a darab kivételesen briliáns és fantáziadús, bővelkedik merész és újszerű színekben és hangszerelési effektusokban, Muszorgszkijtól Ravelig számos bátran kísérletező kortárs és örökös nevét eszünkbe idézve. A zenekar ragyogóan és fegyelmezetten játszotta a darabot, a karmester pedig legjobb oldaláról mutatkozott meg, ökonomikus mozgású, de határozott, differenciáltan és céltudatosan vezénylő dirigensként.

Chausson ugyancsak 1882-ben kezdte komponálni dalciklusát, az azonban még első formájában is csupán 1890-re készült el, a végleges változat pedig további három évig váratott magára. Talán ez az egyik oka annak, hogy a mű kevéssé változatosnak, ellenben vontatottnak hat – a másik ok biztosan a szövegnek, Maurice Bouchor költeményeinek helybenjáró jellege és közhelyessége. Az énekszólam deklamáló jellege és a zenekar expresszivitása távolabbról tekintve egyértelműen wagneri benyomást tesz a hallgatóra; az ördög azonban köztudottan a részletekben rejlik, és ezek a részletek egyszerűen nem elég erősek, érdekesek. Emellett Jelena Zsidkova semmiképp sem az az alkat, aki a nüanszok precíz és differenciált megszólaltatásával tárja fel a kompozíciónak a részletek finomságában rejlő erényeit: hangja mesterséges rezonanciával létrehozott, kevésbé magvas és rajzos, inkább öblögetős és sötétített, zörejes énekhang, a finom árnyalatokat meglehetősen maga alá temető, lassú és intenzív vibratóval.

A Fantasztikus szimfónia, mint már utaltam rá, alapvető, sőt imponáló korrektsége ellenére nem jelentett sodró erejű élményt. A tételek impresszivitása meglehetősen egyenetlennek bizonyult: elsősorban az I. tétel (Álmok – szenvedélyek), illetve a III. (Jelenet a mezőkön) tetszett vontatottnak a hallgató szempontjából; ha már mező és vihar, akkor miért nem inkább a Hatodik? – gondoltuk szentségtörően, jóllehet az angolkürtön és az oboán igazán semmi nem múlott. Tetszett viszont a II. tételben a nagy valcer hajlékony agogikája, a megformálás tisztasága; a Menetelés a vérpadra tablóját pedig már a fúvósok szuggesztív és őserejű játéka emlékezetessé tette. A mű tetőpontjának végül a zárótétel, a Boszorkányszombat bizonyult szellemességével, robbanékonyságával és a fugato sűrű és izgalmas interpretációjával. Így ért véget a hangverseny – a remek kezdés visszahódított színvonalán.