Váltás mobil nézetre
LFM_Gr-0019_02

Ezen a hétvégén az elmúlt napok havas időjárásához méltóan Liszt is beviharzott New Yorkba. A zeneszerző mindkét zongoraversenye szerepel a heti koncertprogramban. Két neves zenekar, két neves zongorista, két neves hangversenyterem, és két ajándék azoknak, akik nagyra értékelik, hogy Liszt az a zeneszerző, aki a bombasztikusat és a közönségeset úgy képes álcázni, hogy a művet egyszerűen csak átitatja a legmagasztosabb isteni ihletettséggel.Harry Rolnick kritikája.

Gyerekkoromban azt „tanultam”, hogy Liszt Ferenc nem komponált igazán „jó zenét”. Amikor azonban meghallgattam az egyik első lemezemet, amelyen Rubinstein játszotta a mai estén is elhangzott Esz-dúr zongoraversenyt, nem tudtam ellenállni a dallamoknak, és az őket körülvevő cizellált díszítéseknek.

A grandiózus, régi vágású zongoristáknak ez a zongoraverseny a féktelen, tobzódó élvezetet jelenti. A fiatalabbak számára pedig lehetőséget teremthet a túlzásokra a biztos közönségsiker tudatában.

Marc-André Hamelin esetében nem beszélhetünk a Liszt zenéje iránti különös affinitásról, mivel, úgy tűnik, nincs olyan része a zongorairodalomnak, amely iránt a művész ne érezne különös affinitást. Bármit képes felfedezni, áthangszerelni, parodizálni és eljátszani, aminek köze van a zongorához (bár nem emlékszem, hogy hallottam volna tőle Bachot). Mégis, egy évekkel ezelőtt történt eset miatt volt némi rossz előérzetem ma este. Akkor Hamelin Dvořák Zongoraversenyét játszotta a Carnegie Hallban. A zene, a zenekar vagy a karmester nem felelthetett meg az elvárásainak, ezért gyorsan végigrohant a művön, visszajött egy rövid meghajlásra és eltűnt.

Tegnap este azonban olyan zenét hallottunk, amely azt sugallta, hogy a Fischer Iván saját zenekara, a karmester, Marc-André Hamelin és a Carnegie Hall akusztikája közötti harmónia csakis a zenei mennyországban születhetett.

A mind a szólista, mind a zenekar által Marcato hangokkal indított játékból arra lehetett következtetni, hogy sodró lendületű előadást fogunk hallani. Ehhez képest nagy meglepetés várt ránk. Hamelinben valóban megvolt az izzó szenvedély, de ehhez, ahol a darab megkívánta, érzékenység és kifinomultság is társult – talán egy kissé túl sok rubatóval, de kit érdekelt?

Elég merész indítás volt ez, amelyet később, a klarinéttéma után, a művész finomabb eszközökre cserélt. Káprázatosak voltak a kadenciái, de Fischer Iván a zenekarnak is lehetőséget teremtett arra, hogy méltó partnere legyen.

A második, Quasi adagio tétel egy pillanatra sem lépte túl a jó ízlés határát, és szólistaként Marc-André Hamelin sem élt vissza a jogaival. Ez jól példázta a zenekar iránti érzékenységét, amely elvezette őket a fináléhoz. (Igen, a „triangulumos” fináléhoz, amelyet gyűlöltek a korabeli kritikusok.) A végére meggyőződhettünk arról, hogy szó sincs itt a Dvořák-műnél tapasztalt „végigrohanásról”. Ahogy megölelte a karmestert, és a hosszú Liszt-ráadás is azt sugallta, hogy ez a Liszt olyan grandiózus, hogy talán még Liszt saját showmanségét is túlszárnyalja.

Igaz, mi mást is tehetnénk, minthogy nagy örömmel fogadjuk a Budapesti Fesztiválzenekar fellépéseit. Az együttes születésekor éppen Magyarországon dolgoztam egy magazin kiadójaként, és döbbenten láttam, hogy a kommunista rendszerben milyen sok pocsék zenekar alakul. Nyilvánvalóan ugyanígy érzett Fischer Iván is. Volt benne annyi chutzpah (vagy bármi legyen is a megfelelő magyar szó), hogy az állami rendszeren kívül működve létrehozza a saját zenekarát, igazi próbajátékot tartson, és elküldje azokat, akik nem feleltek meg az elvárásainak.

A nagyszerű helyi együttes hamarosan Európa-szerte, és mára Amerikában is hírnévre tett szert. Fischer ma már más dolgokkal is foglalkozik, de soha nem felejtkezik el a gyökereiről, és rendkívül büszke az együttesére.

A Budapesti Fesztiválzenekar egyértelműen közép-európai zenekar. Hiányoznak belőle a régebbi együttesek veretes hangzásai és dallamos könnyedsége, de megvannak a saját hangulatai. Fischer például megtanította a zenekart lélegezni. Szinte érzik egymást, egyfajta testi közelség van köztük.

Az első darabnál, Weber Bűvös vadászának nyitányánál, a ragyogó bevezetést játszó négy kürt kettéválasztva a zenekar két oldalára került. Kedves gesztus, de aligha volt rá szükség, hiszen ennek a kvartettnek amúgy is megvolt a maga lágy hangja, amely beleolvadt a mű többi részébe.

Valójában a záró darab, Prokofjev mindig népszerű V. szimfóniája fedte fel a Budapesti Fesztiválzenekar titkát. Lehet, hogy Fischer Iván ezt nem szívesen vallaná be, de ennél a darabnál együttesének erősen oroszos színezete volt. Nem arról van szó, hogy fenyegetően zúgtak volna a harsonák, inkább azt lehetett érezni, hogy a karmester látványos, és izgalmas egzotikus tájak felé tereli a zenészeket.

Aztán a harmadik tételnél Fischer megmutatta, milyen csodákra képes. Az ember ritkán gondolna Prokofjevre mint mélyen tragikus művek szerzőjére (kivéve a „háborús” zongoraszonátáit), és ez a tétel is inkább szívmelengető volt, mint igazán expresszív. Ugyanakkor Fischer Iván egyfajta nagy ívű tágasságot és végig alább nem hagyó lüktetést adott a zenéhez.

Akárcsak Liszté, Prokofjev fináléja is maga volt a megtestesült energia: gúnyos, rafinált, optimista, és a belőle áradó energia épp annyira illett Prokofjevhez, mint egy szédítő magyar tánc.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.