Váltás mobil nézetre
ruszalka__w

figaro.postr.hu Kling József
Hogy az opera ma már mennyire nem szorul rá a színpad támogatására, azt Fischer Iván látványosan bizonyította a minap Dvořák Ruszalkájával.

Nincs az a rendezés, ami felérne azzal a belső színházzal, amit egy ilyen szépségtől túlcsordult zene generál a hallgatóban. E téren már régóta Kierkegaard-ral tartok, aki egy idő után már be se lépett a nézőtérre. Az operaház folyosóján hatott rá legerősebben a zene önmagában való világa, a falnak támaszkodva, amely kizárta a nézőtérről. Hozzáteszem, ez egyben a többi nézőkollégától való elhatárolódást is jelentette. Pedig akkor még nem volt a szomszédja zsebében mobiltelefon, amelynek ostoba csengőhanja a legszebb áriák csúcspontján szólalhatott volna meg. Ahogy például most is, de ettől nem dermedt le sem az énekes, sem a zenekar.

Ma már dugig vagyunk képekkel, mindent láttunk filmen. Az operarendezések túlnyomó többsége viszont képtelen a szemet a füllel összekapcsolni, sőt mintha tudatosan azon ügyködne, hogy a kettőt végérvényesen szétválassza.

Egy koncertszerű előadáson viszont az énekesek arcának legapróbb rezdülései is különös súlyt kapnak. Pavla Vykopalová Ruszalkájának színpadi jelenlétét a legjobb alternatív színházi színészek is megirigyelnék. Az első felvonást végigénekli, mert később sokáig hallgatnia kell. A valódi szerelemre vágyó vízi tündérnek ugyanis komoly árat kell fizetnie az emberré válásért: le kell mondania a hangjáról. Nem kis áldozat ez egy operában, valljuk be.

Pedig Vykopalová sötét színezetű szopránját öröm hallgatni. És amikor nem énekel, csak néz, akkor is ott van ezerrel, és a pupillája szenvedélyesen kitágul. Pedig pont a szenvedély az, amiben soha nem lehet része. Számos rendező hozta ki ebből a női identitás halvérű drámáját. Itt és most a zene primer mesét generál, minden ideológiától mentes, pszichológiailag hiteles és átélhető, de titokzatos, sokat sejtető, a fogalmak előtt megképzett élményt. Felszabadító érzés, amikor egy előadás lehetővé teszi, hogy a hallgató, Kierkegaard-ral szólva, elrejtőzhessen a zenében.

Nem kisebb színészi élményt nyújt Jolana Fogašová vámpírosra vett Ježibabája. A hideg boszorkány az Alkonyat-sagában is szerepet kaphatott volna. Arca azonban sokkal démonibb, mint túlvibrátózott hangja, amely saját mélységeivel birkózik. Fogašová egyben Ruszalka riválisát is játssza, aki azonban nem tud kibújni hideg bőréből a forróvérű szexistennő alakítása közben sem.

Nehézségei a Ruszalka iránt szerelemre lobbant hercegnek is akadnak. Aleš Briscein lírai tenorja védőháló nélkül ugrik az utolsó felvonásban a magas C-re. Ha mindez a cirkusz manézsában történik, a közönség felhördül a nyaktörő mutatvány láttán. Már értem, miért ül olyan feszülten Briscein az egész előadás alatt. Végig ettől az ugrástól rettegett, teljes joggal. Ugyanakkor ő a legwagneribb figurája a darabnak. Ez alatt nem csak zenei alkatát értem, hanem azt az attitűdöt, ahogy a hiányosságain megpróbál felülkerekedni. Akkor vagyunk a legemberibbek, amikor hibázunk.

Wagneri Peter Mikuláš atyáskodó vízimanója is, a három sellő meg egyenesen Az istenek alkonya három Nornájának paródiájaként is felfogható.

Wagneri hatást mutat a szimfonikusan patakzó zenekar is, csak éppen sokkal puhább, líraibb a hangvétele, nem mitológiai, hanem tisztán népmesei-népzenei ihletettségű. A vonósok, rezek és fafúvósok szimbiózisából kikevert muzsika úgy szól, olyan könnyedén és súlyosan egyszerre, mintha Fischer Ivánnak és a BFZ-nek Dvořák lenne az apanyalve.