Váltás mobil nézetre
FI_tiszaeszlar_w

A zeneszerző szerint megtiszteltetés a „nép ellensége” skatulyába tartozni (szombat.org)

A tiszaeszlári perről írt egyfelvonásos groteszk-lírai operát Fischer Iván A Vörös Tehén címmel. A meggyilkolt Solymosi Eszterről szóló művet – amelynek szövege Krúdy regényéből, Kossuth levelezéséből és Parti Nagy Lajos verseiből született – október 13–14-én mutatják be a Millenárison, Ascher Tamás és Székely Kriszta rendezésében. A zeneszerzővel a félelemről, futballhuligánokról beszélgettünk, meg arról: semmi nem változott a tiszaeszlári per óta.

 

Miért gondolta, hogy a tiszaeszlári per operáért kiált?

Ez egy harmincéves történet. Barátommal, az író-képzőművész-filmrendező Erdély Miklóssal terveztük még a nyolcvanas években, hogy az ő Verzió című filmjéből operát írunk, mert ez a történet az esszenciája az egész itthoni gondolkodáskáosznak. Persze sokan feldolgozták ezt a témát. Krúdy Gyula regénye fantasztikus, gyönyörű filmet készített róla Elek Judit is. Minket megfogott a túlfűtött érzelmi világa, a groteszksége, az őrülete, az irrealitása, ugyanakkor a megható volta – és ugye, ez egy opera kritériumrendszere is. Aztán meghalt Erdély, félretettem a tervet néhány évtizedre, de ott motoszkált bennem. Most, hogy végül sikerült megírnom, az ő emlékének ajánlom a művet.

A per, amelyben a tiszaeszlári zsidókat egy keresztény szolgálólány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolták, a magyar politikai erők összecsapásának terepévé vált. Elképzelhető, hogy valami hasonló ma is megismétlődhet?

Ilyen primer módon valószínűleg nem. Máshogy azonban folyamatosan ez történik. Két akarat viaskodik Magyarországon: az egyik a Nyugathoz tartozás vágya. Ezt képviselte 130 éve Tisza Kálmán és a budapesti polgárság. Velük harcoltak a hagyományokhoz ragaszkodó, paranoid Szabolcs megyei urak, akik nemzeti felbuzdulásból meg akarták védeni országunkat a zsidók ellen. Ez volt a tiszaeszlári per háttere 1883-ban. Európa-szerte megdöbbenést keltett, hogy Magyarországon milyen őrült boszorkánypert folytatnak egy elképzelhetetlen vérvád és babona alapján. Európa összes újságában tudósítások jelentek meg a Nyíregyházán zajló perről. Amikor egy év vizsgálati fogság után felmentették a meghurcolt, ártatlan zsidókat, zavargások törtek ki az országban. Budapesten egy hétig tartó ostromállapot volt. Ez azért kísértetiesen emlékeztet a 2006 óta elszabadult indulatokra.

A tiszaeszlári vérvádnak mi volt a motivációja?

Találkozott az aktuálpolitika a primitív előítélettel. Erős ellenérzést keltett a zsidó bevándorlóhullám, orosz és lengyel pogromok elől menekülők árasztották el ugyanis a magyar északkeleti falvakat. Szegények voltak, jiddisül beszéltek, nem tudtak magyarul. Ebben a hangulatban azonnal felröppent a falusi pletyka: az eltűnt Solymosi Esztert biztos a zsidók ölték meg, mert kell a pászkába a keresztény gyerek vére. Ráadásul ezt a középkorból visszamaradt szamárságot a megyei vezetők is elhitték, és szinte háborúra hívták fel Európát. Akkor is, mint ma, küzdelmet kezdtünk az egész világ ellen. Az én operámban a megyei tárgyalóteremben futballdrukkerek üvöltöznek. Mint a B-középben, fújják a vuvuzelákat, skandálják a rigmusokat. Valami leírhatatlan groteszk van ebben, ahogy abban is, ahogy a szerencsétlen Scharf Móric betanított koronatanú fiút elcsábították, aztán azt vallotta a tárgyaláson, a kulcslukon keresztül látta, ahogy apja és társai megölték és rituálisan feláldozták a szolgálólányt.

Helyspecifikus opera, vagy nagyot szólhatna külföldön is?

Nem akarom, hogy nagyot szóljon. Az opera vége sem erre utal, inkább a lelki folyamatról szól, Scharf Móricéról. Képzeljük magunkat a tizennégy éves fiú helyébe, akit kényszerítettek, kínoztak, fenyegettek, csábítottak, eszközként használtak, hogy a társait, a saját apját ártatlanul elítéljék, felakasszák. Mikor felmentették a vádlottakat, ő visszaköltözött a családjához. Mi történhetett azon a vonatúton, ahol először ült szemben az apukájával? Azt tudjuk, az apa a per alatt végig azon volt, hogy kimentse a fiát ebből a szerepből. Borzasztó nehéz lehetett eszközből újra emberré válni. Most, 130 évvel később is láthatjuk, milyen nehéz embereknek szembenézni korábbi tetteikkel, elgondolkozni azon, hogyan „rúgtak bele” bűnbakokba. Sajnos sokan dacosan megőrzik magukban a gyűlöletet, amelyet száz évvel később egy újabb hullámban elővesznek.

Mi az, ami most a legjobban zavarja a közéletben?

A realitástól elszakadt gyűlölködő indulatok terjedése. Hogy terjed az a fajta paranoid nacionalizmus, amely félelemre, konfliktusra neveli a gyerekeket, arra, hogy érezzék úgy, a hazát belső és külső ellenségek fenyegetik. Türelmetlenek az emberek, vészesen csökken a tolerancia a másképp gondolkodókkal, a más életmódot folytatókkal szemben.

Ön is fél?

Ilyen értelemben egyáltalán nem, de nagy aggodalommal figyelem az egyre irreálisabb indulatokat. A minap őrjöngő tömeg vonult a tárgyalóterembe, ahol a 2006-os eseményekben szolgáló rendőrök pere folyik. Tiszta Nyíregyháza 1883-ban. Tavaly a futballstadionban csapatnyi szurkoló hátat fordított az izraeli himnusz alatt, utána meg azon sajnálkozott a fél ország, hogy túlságosan megbüntettek minket. A románok ellen kénytelenek voltunk zárt stadionban játszani. Az lett volna a logikus és helyes válasz erre: ez olyan rémes volt, hogy nincs az a büntetés, amely túlzás lenne. Ahogy a világban az is elfogadhatatlan, hogy a lelátón azt kiabálják: indul a vonat Auschwitzba.

Ez azért a politikusok, az ország mindenkori vezetőinek felelőssége is.

A játszma kétoldalú. A politikusok azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. Az embereket meg bátorítja a politikusok hallgatása. Ha egy határozott államférfi felszólalt volna ebben az ügyben, mint Kossuth, aki tiltakozott a tiszaeszlári per ellen Torinóból, bizonyára hűtötte volna az indulatokat.

Most harmincéves a Fesztiválzenekar. Sosem érezte azt, hogy ilyen légkörben nem tud dolgozni?

Fel sem ötlött. Nagyon benne vagyok a darabban, így csak ezzel tudok válaszolni. Eötvös Károly ügyvéd is elment Nyíregyházára, úgy érezte, muszáj közbelépnie, nem engedheti, hogy ez az őrület diadalmaskodjon. Megértem őt, én is úgy érzem, meg kell védeni a józan gondolatokat, nem tűrhetjük, hogy eluralkodjon a bűnbakok, képzelt ellenségek elleni agresszió. Van elég józan ember az országban, aki normális, európai országban szeretne élni. Ők a többség, akármennyire hangosak is Istóczy és Ónody hívei. Istóczy Győzőnek hívták azt az antiszemita pártvezért, akit az akkori urak éltettek. Ónody Géza tiszaeszlári országgyűlési képviselő pedig az egyik értelmi szerzője volt ennek a Szabolcs megyei koncepciós pernek.

Azért ezt könnyebb elviselni úgy, hogy az év nagy részét külföldön tölti.

Nehezebb. Kilépek az országból, és százból száz külföldi elszörnyedve hallgatja, hogy mi történik Magyarországon. Akárcsak 1883-ban. Visszajövök, itt meg olyan elvakult, ködös gondolatokkal találkozom, amelyeket nem értenek külföldön. Mindenkinek azt mondtam, majd megírom az egészet egy operában. Elkészült.

Miért érzi lelki szükségletnek, hogy operát írjon és rendezzen, amikor világszerte elismert karmester?

Csúnya klisé lenne azt mondani: már mindent elértem karmesterként. Mindig az érdekelt, hogy zenével fejezzem ki magam. És ebben nem látok különbséget aközött, hogy vezénylek vagy írok-rendezek egy operát. Persze felszabadító érzés volt, mikor tizenöt éve rájöttem arra, hogy a saját zenémmel továbbléphetek. Megtaláltam hozzá a zeneszerzői technikát, a zenei montázst. Azóta is csak ilyen stílusban írok. Nem vagyok konvencionális „modern” zeneszerző, aki hozzátesz a zenei nyelv fejlődéséhez. Inkább létező impulzusokból rakom össze a darabot. A mai hallgatót mindenféle zene körülveszi Monteverditől Kurtágon át a hiphopig. Ez a mix az én zenei nyelvem.

Ugyanolyan lelki szükséglet ez, mint sok neves hangszeresnek, hogy vezényeljen?

Tőlük kell megkérdezni, de biztos van hasonló vonás. Kérdés, náluk mi a motiváció. Engem ez köt le, ez izgat.

Jobban izgatja, mint a vezénylés?

A kettőt összeköti valami: nem érzem jól magam, ha kétszer ugyanazt a viccet kell elmesélnem. Az alkotás, az újítás vonz. Mindegy, hogy ez egy műsor összeállítása vagy egy darab új fénybe helyezése, esetleg zeneszerzőként új mű megírása. A lelki gyökere ugyanaz.

Írt korábban is, akár asztalfióknak?

Huszonévesen sokat próbálkoztam, teljesen más stílusban. Elakadtam, abbahagytam. Jött a karmesteri néhány évtized, körülbelül az ezredforduló előtt kezdtem újra.

Vágyik háromfelvonásos opera írására is?

Igen, és biztos bele is kezdek. Nagyon szeretem a színházat, és nem is igazán az opera az én műfajom. A Vörös Tehén inkább zenés színház. A második világháború környékén valami megrekedt, pedig Brecht, Kurt Weill és társaik új műfajt találtak ki: a songokból építkező zenés színházat. Ha nem lett volna ez a borzalmas cezúra, a háború, akkor lehet, hogy kísérletük organikusan továbbfejlődhetett volna.

Mondja, nem tart attól, hogy ezzel az operával bekerül a nép ellenségei skatulyába?

Már rég benne vagyok, ugyanúgy, mint Kossuth Lajos, Ady Endre, Bartók Béla vagy Károlyi Mihály és rengetegen a legnagyobb magyar gondolkozók közül, akiket a nyíregyházi tárgyalóteremben acsarkodók vagy a stadionok futballhuligánjai ellenségnek éreznek. Megtiszteltetés ebbe a skatulyába tartozni.

 

„A politikusok azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. Az embereket meg bátorítja a politikusok hallgatása”
Jonas Sacks