Váltás mobil nézetre
Ivan FischerPhoto: Marco Borggreve

Fischer Iván karmesterben megvan a nagyon okos gyerekek kicsit infantilis lelkesedése: ötleteitől vezérelve mindig újabb játékra kész. Ebben a hónapban lesz 64 éves, de fiatalabbnak látszik. Előszeretettel játszik számokkal, szereti a memóriajátékokat, a szellemi feladványokat. Amikor a National Symphony Orchestra vezető karmestere volt – 2010 előtt két évig töltötte be ezt a posztot – előfordult, hogy a pódiumon nem annak a darabnak a partitúráját olvasta, amit éppen vezényelt.

„Engem azzal döbbentett meg mindig, hogy ő valahogy már folyton máshol járt” – mondja Nick Stovall, az NSO első oboása. Pontosabban „teljesen jelen volt, de közben már valami egész máson járt az esze.” Fischer megszökött Washingtonból. Hajszál híján ő lett az NSO zeneigazgatója, ám nem volt hajlandó alkalmazkodni az amerikai zenekarok munkáját jellemző megkötésekhez.

„Nem szeretem azt a rendszert, azt a módot, ahogy az amerikai zenekarok szerveződnek” –  mondta a múlt héten, amikor  Skype-on beszélgettünk. Berlinben hívtam fel, ahol családjával él (két kisfia van). Nem titkolja nézeteit, amikor az őt interjúvoló újságíróknak arról beszél, hogy a zenekaroknak meg kell változniuk, ha nem akarják megkockáztatni, hogy eltűnnek a süllyesztőben.

A világ nagy részén mindinkább vizionáriusnak tekintik. Olyan karmesternek, aki fütyül a címekre és a presztízsre, akinek nincs sem web-oldala, sem menedzsere, és aki leginkább az általa 32 évvel ezelőtt alapított Budapesti Fesztiválzenekarnak, valamint a korábbi Kelet-Berlin egyik kevésbé ismert zenekara, a Konzerthausorchester élén vállalt új posztjának szenteli munkásságát.

E két együttessel a legkülönbözőbb újításokat vezette be – felcserélte a zenekar ülésrendjét, a muzsikusok közé ülteti a közönséget, megénekelteti, sőt meg is táncoltatja a zenekari tagokat – s mindez szenzációs előadásokat eredményez.„Fischer Iván olyan, hogy mindenki követi” – mondja Katy Clark, a New York-i Orchestra of St. Luke ügyvezető igazgatója, állítása szerint maga is nagy Fischer rajongó.

„Az emberek egyszerűen mennek utána.” A Washington Performing Arts péntek este Strathmore-ba viszi a Budapesti Fesztiválzenekart. A műsor nem tűnik radikálisan szokatlannak. Fischer a 19. századi kánonra és a klasszikus repertoárra szakosodott; a Strathmore-i koncerten Mozart A-dúr hegedűversenye és Mendelssohn Szentivánéji álom kísérőzenéje hangzik el. Fischer Iván nem az a fajta dirigens, aki szüntelenül radikálisan új zenével akarja felrázni a közönséget. Ő úgy radikális, hogy azt kérdezi: miért nem kísérleteznek, miért nem próbálnak ki mást is az emberek? Ez nem valamiféle avantgárd radikalizmus, hanem radikális élvezet és öröm. „A radikális újító fajtából vagyok, de legalábbis olyan, aki mindig kérdéseket tesz fel” – mondja Fischer. „Semmiképpen sem az a típus, amelyik alkalmazkodik a dolgok megszokott menetéhez. Nem hiszem, hogy jó vendégkarmester lennék egy hagyományos zenekarnál; ez nem az én világom.” Mostanában csak két zenekar meghívását fogadja el, meséli: az amszerdami Concertgebouw Zenekaráét és a Berlini Filharmonikus Zenekarét.

Ez a két fantasztikus zenekar sokkal konvencionálisabb, mint azok, amelyeket Fischer saját zenei családjának mond. A BFZ szervezetileg szabadúszókból álló csoport, amelynek minden egyes tagját csak két éves szerződés köti az együtteshez – jóllehet, a gyakorlatban ritka állandóság jellemzi az együttest. Azelőtt, hogy  két évvel ezelőtt, 2012-ben a zenekar küldöttségének kérésére elvállalta a Konzerthaus zenekarának irányítását, még sosem  vezényelte őket. A Konzerthaus-zal között szerződése a szokásos hangversenyek dirigálása mellett évi egy opera színrevitelét, három fesztivál megrendezését és legalább egy saját mű komponálását is tartalmazza.

Fischer Washingtonban jó néhány nagyszerű koncertet vezényelt – Mahler „Feltámadás” szimfóniájának előadása különösen erősen él az emlékezetünkben – de az itteni közönség és a zenekar nemigen tapasztalhatta meg, mi mindent tudott volna nyújtani. „Az akkori munkám többnyire kimerült abban, hogy hidat jelentsek két zeneigazgató között” – emlékezik vissza. „Meg sem sikerült közelítenem azt az izgalmat és várakozást, amit Budapesten vagy Berlinben elérek, de ennek egyszerűen az az oka, hogy túl rövid volt az idő.  Az NSO muzsikusai között volt, aki rajongott Fischerért. Mások túlontúl száraznak és akadémikusnak érezték a megközelítését.

„Iván hihetetlenül kreatív elme” – véli Sylvia Alimena karmester, aki korábban kürtösként játszott  a zenekarban. Majd hozzáteszi, hogy „de míg az ötletei varázsosak voltak, addig a pálcatechnikája nem volt az.” Úgy tűnt, a megérkezése után túl hamar elment a kedve a zenekartól” – mondja Steven Honigberg csellista, „elsöprő változtatásokat akart a fúvósoknál, amelyeket a menedzsment nem engedett meg neki.” De „azt hiszem, igazi összhang volt a zenekarral” – véli Stovall Fischer időszakának egy-két szerződtetéséről. „A legtöbb emberrel igazi, személyes kapcsolatban állt.” Stovallnak nem volt problémája Fischer technikájával. „Azt hiszem, ez minden karmesterrel így van” – magyarázza, „az ember megismeri a mozdulatait és az utasításait. Aztán áthidalja a kettő közötti szakadékot, és kitalálja, hogy mit is akar, hogyan szeretné, ha játszanál.” Íme, egy zenekari tag tapasztalatainak tömör summázata.

Nem titok, hogy Fischernek nincs nagy véleménye az amerikai zenekarokról – nem mint együttesekről, hanem mint intézményekről. „Hogy egy szokványos amerikai zenekar zeneigazgatója legyek, már egyáltalán nem érdekel” – mondja. Az adminisztráció bibliának tekinti a kollektív szerződést, a kollektív szerződés pedig avítt, régimódi, ósdi megállapodás, amelyet sok-sok éve tárgyalt és kötött meg valami szakszervezet és a vezetés. Ez egy olyasfajta régimódi zenekari rendszert tartósít, amely – éppen e dokumentum miatt – képtelen megreformálni önmagát. Pedig meg kéne reformálni és  újra kellene gondolni.” Mindazonáltal Fischer megközelítése, amely az outreach, a hangversenytermen kívüli tevékenység, a különböző új koncerttípusok meghonosítása tekintetében nagyon hasonlít az amerikai zenekarok tevékenységéhez.

„Bizonyos tekintetben ‘darwini időket’ élünk, ami a zenekarainkat illeti” – jelentette ki a Kenendy Center elnöke, Deborah Rutter egy múlt heti, e-mail közleményében. „A zenekaroknak világszerte fel kell mérniük repertoárjukat, hatókörüket, elérhetőségüket, hatásukat, formátumukat és szerepüket… Kritikus  ponthoz érkeztünk, és valószínűleg azok a zenekarok fognak boldogulni, amelyek hajlandók és képesek a rugalmasságra, miközben hűek maradnak önnön minőségükhöz.”

Vannak olyan zenebarátok, akiknek nem tetszenek az efféle változások. Az ő számukra Fischer Mendelssohnja inkább frissítő élmény lesz, nem egy világraszóló reform, mindössze mosolyt csal majd az ajkukra.