Váltás mobil nézetre

Az Élet és Irodalom engedélyével

Még mindig nem nagyon hiszik el a muzsikusok, hogy az operarendezés is egy foglalkozás. Nem mondom, hogy nagyon nagyot tévednek, van egy rakat opera, amelyet gyakorlattal és némi józan ésszel elfogadhatóan színre lehet vinni, vagy akár színre se kell vinni, elég, ha eléneklik. De visszafelé senki nem gondolkodik, senkinek nem jut eszébe, hogy mondjuk Galgóczi Juditot hívja meg a Fesztiválzenekar ünnepi hangversenyére karmesternek. Fischer Iván viszont gond nélkül rendez Figaro házasságát.

Gond tényleg nincs a rendezésével, látványnak ugyan csúnya, de van alapkoncepciója, amely szerint ez egy átöltözéses komédia, ennek minden hozadékával és mélyebb értelmével, közel a forradalom, meg is lengetik a darabban a trikolórt, és tényleg nincs nagy különbség úr és szolga között, ugyanolyan nadrágot hordanak a férfiak, és ahhoz illő ugyanolyan vágyakat, a nőket meg össze is tévesztik, na ugye.

Na nem. Hiába van elhelyezve korban, hiába van kitalálva, megalapozva, az a baj, hogy sokkal fontosabbnak tűnik mindenféle parókáknál és krinolinoknál a szereplők közötti viszony. Hogy egy egyszerű példát mondjak: a harmadik felvonásban énekel egy kettőst Susanna és a gróf. Susanna találkára hívja a férfit, persze csak színleg, de a helyzet akkor is nagyon veszedelmes. Egymás mellett állnak, a gróf a legbársonyosabb hangját veszi elő, suttog a nő fülébe, Susanna pedig egyszerre csábít és próbálja tartani a távolságot, kívánatosnak kell lennie, de vigyáznia is kell magára, hiszen nincs senki a szobában rajtuk kívül. A gróf szép fokozatosan magán kívül kerül, Susanna pedig annyira koncentrál, hogy néha eltéveszti a szavakat, igent mond nem és nemet igen helyett. Színpadra lehet ezt úgy is állítani, ahogy most a MűPa-ban, hogy ketten a pódium két szélén állnak, két lépcső tetején, és ez biztos nagyon érzékletesen fejezi ki a kettejük közötti távolságot vagy szociális szakadékot vagy akármit, csak éppen kit érdekel a szociális szakadék, amikor sokkal komolyabb dolgokról van szó.

Talán nem is ez a lényeg, hanem hogy egymástól öt méter távolságra az énekesek sem tudják úgy elénekelni a kettőst, ahogy kellene. Bár az kérdés, hogy Roman Trekel el tudná-e egyáltalán úgy énekelni a kettőst, ahogy kellene, mert a hangjánál sokkal érdekesebb a finom rajzú fejformája, olyan elegáns a koponyája, mint valami földönkívülinek, a hangja viszont elég földhözragadt, pudvás bariton, kevés színnel, kevés erővel, ráadásul az együttesekben mindig lóg is, pihen, dolgozzanak a többiek.

Valamivel jobb benyomást kelt a másik férfi főszereplő, Hanno Müller-Brachmann, aki csak eleinte unalmas, és csak a magasságok kínosak, de összességében nagyon korrekt az éneklése. A többi főszereplő a nemzetközi alsó-első osztályba tartozik, többet várni tőlük nem nagyon érdemes. A legtöbbet így az idősebb generáció adja, a nagy Robert Lloyd, és az ezen az estén még nála is nagyobb Ann Murray, aki miatt alighanem érdemes lett volna visszaállítani Marcellina áriáját, de hát utólag ezen nem érdemes keseregni.

Ott van még az igazi főhős, a Fesztiválzenekar, ők adják a Figaro házassága igazi értelmét: így nem lehet a darabot az Operaházban hallani. Hozzátenném, örömmel, hogy egyelőre, de az egyelőre lejárta nem esik belátható időn belülre. Nem is tudom, mi az elérhetetlen, valószínűleg minden, a klarinét szép hangja, az üstdob határozottsága, a rezek markáns és katonás recsegése, de ez a recsegés mindig csak szín marad, nem durva hangzás. Hegedűk és második hegedűk, és Fischer Iván, a karmester, aki a játéknak is része, a színpadon közlekedik, ül, áll, mászkál, mint valamikor a Ljubimov rendezte Don Giovanniban. Mégis visszajutottunk az Operába, de csak emlékezni, igazából fölfelé haladunk, rutin helyett ünnep. Nem zavartalan, de ünnep.

Fáy Miklós