Váltás mobil nézetre
Pavla-osobní 010

Gramofon.hu Albert Mária
Reméljük, hogy a három Művészetek Palotájában elhangzott Ruszalka-előadásból CD készül, hogy majd újra és újra felidézhessük a makulátlan teljesítmény szerezte gyönyörűséget. Dvorák operáját a Budapesti Fesztiválzenekar produkciójában, Fischer Iván vezényletével, koncertszerű előadásban hallottuk – cseh, illetve szlovák szólistákkal, a brnói Cseh Filharmónia Énekkarral. A címszerepben Pavla Vykopalová remekelt.

A mi Ruszalkánk már messze jár: Dortmundban, Brugge-ben is elhangzik a Budapesti Fesztiválzenekar tavaszi, egészen a New York-i Lincoln Centerig tartó turnéján. Az operaelőadásoknál több a zenekari est ezen a vendégjátékon, de csak Dvorák-kompozíciókat játszanak: az egyik műsorban a g-moll zongoraverseny (Garrick Ohlsson előadásában), a másikban a h-moll gordonkaverseny, Daniel-Müller Schott tolmácsolásában szólal meg. A turnéra való felkészülés, az elmélyülés a zenekari művekben bizonyíthatóan inspirálta a karmestert és a zenekart az opera életre keltésében. Ennyire kicsiszolt előadással és tökéletes értelmezéssel, hangzással a Müpában sűrűn megforduló sztárzenekaroknál és szuperprodukcióknál is ritkán találkozunk. Dvorákot mint operaszerzőt szokás némi lesajnálással emlegetni: tíz színpadi alkotása közül csak a Ruszalkát fogadják el mainstream darabnak. Ám legyünk őszinték: kortársa, Erkel zenedrámái közül egyik sem ért el mindmáig olyan széles ismertséget, amiképp a sellőlány története.

A magyarázat valószínűleg a témában és a librettóban rejlik. A Ruszalka sztorija nem kíván a hallgatójától speciális történelmi ismereteket, ellenben csatlakozik az európai legendakörhöz és populáris mesék világához, így a szereplőtípusok ismerősnek tetszenek, legyen a néző francia avagy magyar. Dvorák helyenként majdnem „csöpögősen” lírai, másutt drámai, de nyelvezetében egyszerű muzsikája átélhető konfliktust fogalmaz meg – szerelemről, hűségről, értetlenségről, önzésről, áldozatról. Hozzátehetjük: a szenvedélyek zenei festése mindig a jó ízlés határain belül marad. A koncertszerű előadás jó volt arra is, hogy a pódiumon elementáris odaadással játszó zenekar rávilágítson a zeneszerző szimfonikus kiválóságára. A hangszercsoportok kezelése, az a mesteri gesztus, ahogy a hangokból „megsző” egy figurát, egy képet – mintha a 14-16. századi francia faliszőnyegek adták volna művész mintáját. A monumentális ábrázolás a tűhegynyi részletekig kidolgozott. Alighanem ez tette a nemzetközi operavilágban az elmúlt negyedszázadban oly népszerűvé a Ruszalkát.

Kitűnő előadók nélkül a zenemű „karátszáma” biztosan alacsonyabb; ezúttal minden hang úgy, olyan stílusban, érzelmi töltéssel szólalt meg, ahogy kell. Két kivétellel csupa számunkra ismeretlen, fiatal énekes lépett színpadra. Pavla Vykopalová (a fotón) énekelte a címszerepet, akinél a dús vokális anyag magabiztos technikával párosul. A jó iskolázottság egyébként feltűnt a herceg szerepét alakító Ales Brisceinnél is, valamint az erdei tündéreket, illetve az erdészt megformáló szereplőknél: Lucie Silkenová, Alzbeta Polácková, Michaela Kapustová és Jiri Brückler nevét érdemes megjegyezni, mert fogunk velük találkozni. Jolana Fogasovát nem kell felfedeznünk, többször volt vendég Budapesten. Jezsibaba, a boszorkány és a szép, idegen hercegnő indulatai azonos gyökerűek – ezt mutatta be az énekesnő. A Vodnik, azaz a Vízi ember figurájának Peter Mikulas kölcsönzött erős karaktert. A kórus minden egyes megszólalása nemcsak a zenei anyanyelv stabil ismeretéről, hanem a magas fokú együttműködési készségről, előadói perfekcióról tanúskodott.