Váltás mobil nézetre
IMG_5941

Minden jel arra mutat, hogy Fischer Iván egyike lesz azoknak a nagynevű karmestereknek, akikről a XXI. század első évtizedeinek zenetörténeti művei a legtöbbet írnak majd. Ez mindenekelőtt Mahler-, Dvořák- és Bartók-interpretációinak köszönhető. ÍMarina Hervás Muñoz kritikája.

Merészségét fémjelezte legutóbbi tenerifei koncertje is, melyet a nemrég elhunyt Manuel Feo emlékének szenteltek. A 32. alkalommal megrendezett Kanári-szigeteki Nemzetközi Zenei Fesztiválon Fischer a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte. Akkor is Fischer állt a zenekar élén, amikor Bartók zenekarra írt műveit vették fel a Universal Music lemezkiadónál. Érezhető az összeszokottság: az előadást cinkosság és bensőséges egyetértés hatotta át.

A koncertet Carl Maria von Weber A bűvös vadász című műve nyitotta meg. Mozgalmas darab, melyet a németek előszeretettel hallgatnak. Ezzel Fischer megadta a kezdőhangot, előrevetítve, mi várható a koncert további részében: erő és finomság. Két, egymással ellentétes pólusról van szó, Fischernek mégis sikerült megmutatnia – minden bizonnyal Mahler hatására –, hogyan lehet valami egyszerre finom és erőtől duzzadó. A kürtszóló felvezetése egyszerűen mesés volt, a feszültség, melyet maga után hagyott, kitűnő táptalaja volt a fortissimóban kiteljesedő nagy crescendónak a pasztorált megelőzően, melyben a fúvósok vették át a főszerepet a vonósoktól. A téma visszatérése vagy a vonósokat kísérő túl kemény fúvós szólamok miatt a kóda akár többször is nehézkesnek hathatott volna, ennek ellenére kitűnően szólt, és hangulatával (a Marx fivéreket idézve) finoman vezetett át az első részből a második részbe.

Sajnálatos, hogy Johannes Brahms 1. zongoraversenyének interpretációját nem kísérte végig ez a tökéletesség. A zenekar mindvégig csodálatosan játszott, mindez tehát inkább a neves görög szólista, Dimitrisz Szgurosz számlájára írható. Játéka unalmas volt és gépies, mi több, elkövetett néhány olyan technikai hibát is, melyet a hozzáértő fülek azonnal kihallottak. Hiányzott belőle a merészség. Erőteljesebben és jobban kellett volna megszólaltatnia a brahmsi hangokat. Az első tétel korrekt volt, azaz várakozáson aluli; a második színtelen, a harmadik pedig – bár a kezdő szóló szépen ragyogott – fokozatosan vesztette el fényét. A zenekar azonban mindvégig magas színvonalat nyújtott, a körülmények ellenére felejthetetlen koncertélményben volt részünk. A ráadás volt a legjobb: Albéniz Córdoba című műve. Finom volt és bensőséges, pontosan olyan, mint a zene maga, melyet mintha titok övezne.

A koncert második felében Szergej Prokofjev 5. szimfóniája szólalt meg. Csodálatos interpretációt hallhattunk, melyben külön kiemelendő az ütőshangszerek játéka. A második tétel szó szerint izzott, joggal mondhatjuk, hogy ez jelentette az est fénypontját. Fischer pattanásig feszítette az idegeket, a teremben szinte megállt a levegő. A jól szerkesztett partitúra nem elegendő, azt életre is kell tudni hívni – Fischernek ezt mesteri módon sikerült kiviteleznie. A szimfónia végét jelző hangok is sokáig ott zengenek majd fülünkben, hiszen olyan erővel szólaltak meg, hogy abba a Calatrava épülete is beleremegett. Tapsvihar és éljenzés zárta a varázslatos estet.

A magyarok azonban további meglepetést tartogattak. Miután többször visszatapsolták őket, letették hangszereiket, majd állva elénekeltek egy megharmonizált orosz népdalt (melynek Fischer nem árulta el a címét). Micsoda fantasztikus hangok! Micsoda merészség! Úgy tartják, egy zenész akkor igazi zenész, ha el is tudja énekelni a kottát, hiszen így teszi magáévá a zeneművet, melyet majd hangszeren játszik el. Amennyiben ez tényleg így van, a Budapesti Fesztiválzenekar teljesítménye kiemelkedő. Természetesen ezt már mesteri hangszeres játékukkal is bizonyították a koncert során. A ráadás nem várt ajándék volt, megkoronázta az estet, melyet sokan bizonyára soha nem felejtünk el.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.