Váltás mobil nézetre
130919_536

Elemében érzi magát Fischer Iván karmester: amint a Néphazugság 2013. szeptember 25-én közölte, operát írt a tiszaeszlári bűnperről, amit október 13-án és 14-én bemutatnak a Millenárison. Ebből az alkalomból adott interjújából egyebek mellett megtudjuk, hogy ami most a legjobban zavarja a közéletben, 'a realitástól elszakadt gyűlölködő indulatok terjedése, hogy terjed az a fajta paranoid nacionalizmus, amely félelemre, konfliktusra neveli a gyerekeket, arra, hogy érezzék úgy, a hazát belső és külső ellenségek fenyegetik'. De kibökte aztán azt is, hogy a 2006-os szemkilövetésekben szolgáló rendőrök pere őt a Tiszaeszláron ártatlanul elítéltek néhai perére emlékezteti, valamint hogy tavaly az izraeli himnusznak szurkolók által való hátat fordítás minden büntetést megér, s végül, de nem utolsósorban büszke arra, hogy 'a nép ellenségei' közé került. Akkor viszont kérdés persze, miért hazánkban keresi megélhetését? (Ifj. Tompó László - Hunhír.info)

Meglehetősen banális pszichológiai igazság ugyanis, legalábbis a többségi társadalom számára, hogy ha benne valaki közösségellenesen viselkedik, így történelmi identitását kisebbíti, sőt sértegeti, máshol próbál akkor szerencsét, máshol keresi megélhetését. Fischer azonban ezt mégis itt teszi, úgy gondolva, hogy nemcsak a pódiumon illeti meg nálunk a karmesterség, hanem a közgondolkodás alakításában is, amiért elodázhatatlan feladatának tekinti, hogy fehéren-feketén elmondja, mi történt egykor Tiszaeszláron, hiszen ahogyan akkor, úgy a társadalom többsége ma is mindenért egy kisebbségét okolja ugyebár.

De lássuk mindezt részletesebben! ‘A tiszaeszlári perről írt egyfelvonásos groteszk-lírai operát Fischer Iván A Vörös Tehén címmel. A meggyilkolt Solymosi Eszterről szóló művet – amelynek szövege Krúdy regényéből, Kossuth levelezéséből és Parti Nagy Lajos verseiből született – október 13-14-én mutatják be a Millenárison, Ascher Tamás és Székely Kriszta rendezésében. A zeneszerzővel a félelemről, futballhuligánokról beszélgettünk, meg arról: semmi nem változott a tiszaeszlári per óta.’ – adja hírül a Néphazugság, majd riportere kérdésére, elképzelhető-e ma is egy ilyen per megismétlődése, így felelt Fischer:

‘Ilyen primer módon valószínűleg nem. Máshogy azonban folyamatosan ez történik. Két akarat viaskodik Magyarországon: az egyik a Nyugathoz tartozás vágya. Ezt képviselte 130 éve Tisza Kálmán és a budapesti polgárság. Velük harcoltak a hagyományokhoz ragaszkodó, paranoid Szabolcs megyei urak, akik nemzeti felbuzdulásból meg akarták védeni országunkat a zsidók ellen. Ez volt a tiszaeszlári per háttere 1883-ban. Európa-szerte megdöbbenést keltett, hogy Magyarországon milyen őrült boszorkánypert folytatnak egy elképzelhetetlen vérvád és babona alapján. Európa összes újságában tudósítások jelentek meg a Nyíregyházán zajló perről. Amikor egy év vizsgálati fogság után felmentették a meghurcolt, ártatlan zsidókat, zavargások törtek ki az országban, Budapesten egy hétig tartó ostromállapot volt. Ez azért kísértetiesen emlékeztet a 2006 óta elszabadult indulatokra.’

Anélkül, hogy a tiszaeszlári bűnper valódi hátteréről ezúttal bárkit is Hunhír-félórában részesítenénk, csak halkan jegyezzük meg az iménti idézet alighanem kulcsmondatára (‘Amikor egy év vizsgálati fogság után felmentették a meghurcolt, ártatlan zsidókat, zavargások törtek ki az országban, Budapesten egy hétig tartó ostromállapot volt.’), hogy ahol ilyen tömeges ellenállás mutatkozik a többség részéről a kisebbséggel szemben, talán nem ártana a ‘nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél’ közmondásban rejlő bölcsesség kiaknázásával megvizsgálni végre valahára ennek valódi okait, pláne egy, a közgondolkodás alakításából is részét kivevő karmester részéről, s akkor aligha fog az akkor történek motivációjára rákérdező riporternek olyan választ adni, mint hogy az nem volt más, mint az ‘aktuálpolitiká’-nak a ‘primitív előítélet’-tel való találkozása.

Nem bizony, főleg, ha még mindjárt hozzá is teszi: ‘Erős ellenérzést keltett a zsidó bevándorlóhullám, orosz és lengyel pogromok elől menekülők árasztották el ugyanis a magyar északkeleti falvakat. Szegények voltak, jiddisül beszéltek, nem tudtak magyarul.’ S ahelyett – folytatja jó Fischerünk -, hogy az eközben a Solymosi Eszter rituális meggyilkolásáról felröppent ‘falusi pletyká’-val, mint ‘középkorból visszamaradt szamárság’-gal legalább a vármegyei vezetők leszámoltak volna, ‘szinte háborúra hívták fel Európát: akkor is, mint ma, küzdelmet kezdtünk az egész világ ellen’. De itt van ő, a közgondolkodást alakító karmester, aki Eötvös Károly és Krúdy Gyula partitúrájához igazodva akarja vezényelni a szegény Scharf Móricot ‘hamis vallomástétel’-re csábító vérvádas többség kórusát:

‘Az én operámban a megyei tárgyalóteremben futballdrukkerek üvöltöznek. Mint a B-középben, fújják a vuvuzelákat, skandálják a rigmusokat. Valami leírhatatlan groteszk van ebben, ahogy abban is, ahogy a szerencsétlen Scharf Móric betanított koronatanú fiút elcsábították, aztán azt vallotta a tárgyaláson, a kulcslukon keresztül látta, ahogy apja és társai megölték és rituálisan feláldozták a szolgálólányt. Képzeljük magunkat a tizennégy éves fiú helyébe, akit kényszerítettek, kínoztak, fenyegettek, csábítottak, eszközként használtak, hogy a társait, a saját apját ártatlanul elítéljék, felakasszák. Mikor felmentették a vádlottakat, ő visszaköltözött a családjához. Mi történhetett azon a vonatúton, ahol először ült szemben az apukájával? Azt tudjuk, az apa a per alatt végig azon volt, hogy kimentse a fiát ebből a szerepből. Borzasztó nehéz lehetett eszközből újra emberré válni. Most, 130 évvel később is láthatjuk, milyen nehéz embereknek szembenézni korábbi tetteikkel, elgondolkozni azon, hogyan ‘rúgtak bele’ bűnbakokba. Sajnos sokan dacosan megőrzik magukban a gyűlöletet, amelyet száz évvel később egy újabb hullámban elővesznek.’

Arról persze, hogy mégis kik, hol, miként kényszerítették Scharf sakterfiút erre, további részleteket nem árult el a történelmi forrásoktól érzékelhetően idegenkedő, mégis közvéleményt formáló karmesterünk, miként érdemben darabjáról sem tudtunk meg a fenti idézetben szereplőknél többet. Csak unos-untalan azt hangoztatta, hogy leginkább ‘a realitástól elszakadt gyűlölködő indulatok terjedése’ zavarja, az, hogy ‘terjed az a fajta paranoid nacionalizmus, amely félelemre, konfliktusra neveli a gyerekeket, arra, hogy érezzék úgy, a hazát belső és külső ellenségek fenyegetik, türelmetlenek az emberek, vészesen csökken a tolerancia a másképp gondolkodókkal, a más életmódot folytatókkal szemben’. Zavarja bizony, kiváltképpen azután, hogy

‘a minap őrjöngő tömeg vonult a tárgyalóterembe, ahol a 2006-os eseményekben szolgáló rendőrök pere folyik. Tiszta Nyíregyháza 1883-ban. Tavaly a futballstadionban csapatnyi szurkoló hátat fordított az izraeli himnusz alatt, utána meg azon sajnálkozott a fél ország, hogy túlságosan megbüntettek minket. A románok ellen kénytelenek voltunk zárt stadionban játszani. Az lett volna a logikus és helyes válasz erre: ez olyan rémes volt, hogy nincs az a büntetés, amely túlzás lenne.’

Magyarul az izraeli himnusznak való hátat fordítás minden büntetést megér. Fináléként mindehhez csak annyit, hogy a riporter utolsó kérdésére – ‘nem tart attól, hogy ezzel az operával bekerül a nép ellenségei skatulyába?’ – ellentmondást nem tűrően kijelentette: ‘Már rég benne vagyok, ugyanúgy, mint Kossuth Lajos, Ady Endre, Bartók Béla vagy Károlyi Mihály és rengetegen a legnagyobb magyar gondolkozók közül, akiket a nyíregyházi tárgyalóteremben acsarkodók vagy a stadionok futballhuligánjai ellenségnek éreznek. Megtiszteltetés ebbe a skatulyába tartozni.’

Megint csak hadd ne kezdjünk el, főleg rovatunk olvasóinak, Hunhír-félórát tartani arról, hogy Kossuth Lajosnak vagy Ady Endrének mi volt az őszinte – ezért persze meglehetősen ritkán kinyilvánított – véleménye Fischer felmenői túlnyomó többségének nemzetünkhöz való viszonyáról, s hogyan kerül velük ilyetén egy sorba Károlyi Mihály? Ehelyett csupán azt kérdezzük, hogy ‘a nép ellenségei’-nek egyre nagyobb táborában nem az lenne-e inkább az igazi megtiszteltetés mindenkinek, ha ő is végre kizárólag a megérdemelt helyén, azaz övéinek immáron hatvanöt éve fennálló államában lenne közgondolkodást is alakító karmester?