Váltás mobil nézetre
London vacation, part I

Két évvel a Don Giovanni után Fischer Iván ismét Mozartot rendez, de természetesen a karmesteri pálcát sem teszi le. A Figaro házassága a Müpa és a New York-i Mostly Mozart együttműködésében kerül színre februárban. A Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója rendező és karmester kapcsolatáról, az organikus színházról és a ruhákban rejlő bűverőről is beszélt a Müpa Magazinnak adott INTERJÚban.

- Miért döntöttél úgy, hogy nemcsak karmesterként, hanem rendezőként is foglalkozol az operákkal?

- Két meggondolás vitt el abba az izgalmas, de nem veszélytelen irányba, hogy magam rendezzek operákat. Korábban rengeteg rendezővel dolgoztam együtt, voltak köztük izgalmasak, normálisak, zseniálisak, őrültek, sarlatánok, muzikálisak és anti-zenészek is. Viszonylag konvencionális volt a híres, Giorgo Strehler-féle Figaro Párizsban, amit ezerszer felújítottak, igaz, én már csak nagyon megkopott állapotában találkoztam vele. Újítóbb Jurij Ljubimov Don Giovannija, itt Budapesten. Szép emlékeim fűződnek egy ragyogóan sikerült Varázsfuvolához az English National Operában Nicholas Hytnerrel. Hosszú a lista. Ugyanakkor előfordultak heves viták, például egy másik, stockholmi Varázsfuvola kapcsán. Sok-sok produkció után vált világossá számomra, hogy valójában két fő probléma érdekel. Az egyik: létrehozni zenének és színháznak azt az egyensúlyát, amelyben arányos és tervezett összhangot alkot egymással az, hogy mikor és mennyit hallgatunk, illetve mikor és mennyit nézünk. A másik cél az organikus operajáték.

- Ez alatt mit kell érteni?

- Azt nevezem organikus zenei színháznak, amelyben minden pillanatban ugyanazt a hangulatot fejezi ki a zene, és ugyanazt a színpad. Ez az, ami rendezők számára a legnehezebb, hiszen ők nem zenészek, ők a színpadi játékért felelősek, amit a karmestertől többé-kevésbé függetlenül találnak ki. Amíg rendezőkkel dolgoztam, gyakran előfordult, hogy kicsit másról szólt a zene, és másról a színpadi történés, illetve a látvány. Éppen akkor történt valami mulatságos a színpadon, amikor komoly volt a zene, máskor egy kedves színházi gesztus egy drámai zenekari részhez kapcsolódott, esetleg éppen akkor volt drámai a színház, amikor ehhez túl könnyed zene társult. Még a legmuzikálisabb rendezőnél is elcsúszik néha a dolog. Az organikus operajáték mellett engem a modern színház is érdekel. Érzek valami modernséget abban, amit néhány éve csinálok, hogy minimális eszközökkel, de minden részletében megrendezett operaelőadásokat nem operaházakban, hanem koncerttermekben viszünk színre.

A teljes cikk megtekintéséhez kérjük kattintson az alábbi linkre:

http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/mupa_magazin/fischer_ivan_a_szinhazzene_egyensuly_mindennel_fontosabb?s=rss