Váltás mobil nézetre
Fischer Iván- A karmester a diktátor szimbóluma

Fischer Iván úgy érzi, karmesterként mindent elért az életben. Az [origo]-nak elmondta, miért nem csökken soha a komolyzene közönsége, illetve hogyan hajthat valakit a büszkeség a zenei sikerek elérésében. Szó esik karrierépítésről és világ legjobb zenekaráról, elmondja, mi a különbség szerinte a sznob és a műértő között, illetve hol a giccs helye a művészetben. Elgázolja-e a metró a Fesztiválzenekart?

Nagyobb szüksége van a komolyzenének ma a közönségre? A hallgatóság kemény magját még mindig az idősebb generáció alkotja?

Nem kell megijedni attól, hogy többnyire ősz halántékokat látni a nézőtéren. Ennek sok oka van. Például az, hogy ők azok, akik ráérnek. Ez nem vicc. Már güriztek eleget, túl vannak házasságon, váláson, felnevelték a gyerekeket. Ötven év körül az ember rájön, hogy nem csak róla szól a világ. Már nem csak az foglalkoztatja, hogy mi lesz vele, mit kell még elérnie, megszereznie. Elkezd figyelni a rajta kívül álló dolgokra. Egy fára, egy festményre, egy zenére. Koncertre jár. Ezért van, hogy a klasszikus zene közönsége soha nem csökken, hanem mindig újratermelődik.

Legutóbb éjszakai koncertre hívta a bicikliseket. Lehet hívószó manapság Messiaen vagy Ravel a huszonévesek számára? Meg lehet szólítani a fiatalokat a klasszikus zenével?

A fiatalok közül sokan szeretik a klasszikus zenét, csak drága a jegy, és azt a koncertformát sem érzik magukénak, ahova a szüleik járnak. Inkább a saját kortársaik között érzik jól magukat. Éjfél körül a fiatalok biztosak lehetnek abban, hogy nem botlanak bele az ősökbe. Ez az ő eseményük, mert akkor zajlik, amikor nekik természetes, hogy valami történik. Ezért találtam ki az éjféli koncertet, amely Midnight Music néven lett közismert.

Kakaókoncert, éjféli koncert, zenei maratonok. Mi a cél?

A cél a minőségi kultúra terjesztése. A minőségi kultúra a minőségi emberi élet feltétele vagy reménye. Mi a kulturáltságot közvetítjük.

Azért hallgasson klasszikus zenét egy fiatal, mert így minőségibb életet élhet?

Nem azt mondom, hogy hallgasson, inkább azt mondom, hallgathat. A fiatalokban megvan az igény, a fogékonyság a klasszikus zenére, de lehet, hogy eddig nem volt rá lehetőségük. A különböző koncertformákkal mi ezt a lehetőséget teremtjük meg számukra.

Mi lehet a motiváció?

Például a büszkeség. A zene olyan ágazat, amelyre a magyar ember büszke lehet. Zenei nagyhatalom vagyunk. Ott vagyunk a világ élvonalában. Ahogy egy olimpiai aranyéremre, úgy azokra is büszkék lehetünk, akik a magyar zenei kultúrát elviszik a világba.

A zeneiskolák mintha nem ezt közvetítenék. Inkább teljesítményre gyúrnak, nem a közös zenélés öröme a hajtóerő.

Lehet, hogy sok sebből vérzik, de még mindig jól működik a zeneiskolai rendszerünk. Egyedülálló, példaértékű magyar specialitás, hogy szinte minden kisvárosban van egy épület, ahová a szülő beviheti a gyerekét, hogy zenét tanuljon. Ilyen lehetőség máshol a világban nem nagyon akad.

Mi árulkodik arról, hogy értők vagy sznobok ülnek-e a nézőtéren?

Most konkrét leszek, vannak bizonyos jelek. Hallom, hogy mennyit köhögnek. Hallom, hogy tapsolnak, aztán látom, hogy milyen arckifejezéssel ülnek a széken. Ha nagyon sokat köhögnek, az annak a jele, hogy nem tudnak figyelni. Ha csöndesebb a közönség, akkor az az érzésem, hogy leköti őket a zene. Mint a gyereket a mese, ha nem izeg-mozog, hanem szájtátva figyel. Az arcokon látszik az unottság. Ha csillog a néző szeme, ha követi az eseményeket, ha a brácsásokra néz, amikor ők játszanak, akkor nincs baj. Mindebből tökéletesen le lehet mérni, hogy a közönség mennyire vesz részt az előadásban. Persze sokszor azt gondolom, velünk van a baj, talán nem voltunk elég jók, ha nem sikerült lekötnünk a hallgatóság figyelmét.

Karmesterként diktátor vagy partner a zene létrejötténél?

A karmester mindenképpen, természetes módon autoritás. Hiszen az a cél, hogy száz ember egyféleképpen zenéljen. Ezt csak úgy lehet elérni, ha tökéletes a fegyelem, egy gondolat érvényesül, különben nem lesz egységes az előadás. Ilyen értelemben a karmester szimbóluma a diktátornak. Ezzel semmi baj nincs, mert csak így lehet jó zenei teljesítményt produkálni. Más kérdés, hogy mivel érjük el az eredményt. Van, aki szigorú parancsokat osztogat, én inkább motiválom a zenészeket, megmozgatom a fantáziájukat, sok szabadságot engedek az ötleteiknek. A motivációval el lehet érni, hogy a zenészek lelkileg is részt vegyenek a mű létrehozásában, ne csak parancsokat teljesítsenek. Végeredményben azonban úgy szól a zenekar, ahogyan én szeretném. De ez az ő lelki részvételükkel valósul meg.

Részt vesz a Művészetek palotája Mozart-maratonjában. Amikor Mozartot játszik, mennyiben befolyásolja az immár divatos historikus játékmód?

A régi zenei előadásmódot a régi hangszereken nagyon szeretem, mert úgy érzem, hogy organikus a kapcsolat a hangszer és a mű között. Biztosan befolyásolta azt a képet, amely Mozartról bennem kialakult. Sokkal inkább magaménak érzem, mint a későbbi, romantikus korban kialakult Mozart-ideált. A historikus jelző azonban problematikusan cseng. Azt sugallja, mintha rekonstruálni akarnánk, hogyan volt annak idején. Ez az attitűd nem érdekes, mert a zene célja, hogy a hallgatót bizonyos hangulatba hozza. A hallgató lelke a célpont. A kevesebb legato csak eszköz ennek a célnak az elérésében.

Hogyan viszonyul Mahlerhez a mai közönség? A kortársai miért nem tudták igazán értékelni?

Most valóban jobban értjük Mahlert, mint ötven évvel ezelőtt. A kortársai giccsesnek tartották. Nem értették, hogy olyan elemekből komponál zenét, amelyek közvetlenül hatnak rá. Gyakran olyan apró mozzanatokból áll össze egy-egy mű, mintha a szemetet szedné föl az utcáról, és abból csinálna kollázst. Van igazi giccs, és van giccselemeket felhasználó értékes műalkotás. Azt hiszem, ez nagy különbség. Mahler giccselemekkel dolgozó nagy művész.

Hogy viszonyul a komponista Fischer Iván a karmesterhez?

Ég és föld a különbség. Karmesterként mindent elértem, amit ebben a szakmában el lehet érni. Felneveltem a világ egyik legjobb zenekarát, dolgoztam a leghíresebb zenekarokkal. Ebben a műfajban már csak a finomítások érdekelnek. Zeneszerzőként kezdő vagyok, nem is akarok kiállni a világ elé. Persze vannak koncertek, ahol előadják a darabjaimat, de igyekszem inkább lebeszélni azokat, akiknek ilyesmi eszébe jut. A zeneszerzést magamnak csinálom, hobbi, szenvedély.

Milyen zenét szerez?

Ha már Mahlerről volt szó, hasonló a technika. Ezzel nem akarom magamat hozzá hasonlítani, a nyomába se érek. Csupán a módszer hasonlít. Innen-onnan összeszedek impulzusokat, és azokat feldolgozom. Olyan vagyok, mint egy modern fényképész, aki ráragaszt a fényképre mindenféle anyagból ezt, azt, amazt. Kollázsművészet. Lehet, hogy ez a karmester-zeneszerzők sajátja, mert az ember karmesterként rengetegféle zenével foglalkozik, és ezek hatása állandóan ott van a fejében. Nem lehet tőlük megszabadulni.

Keményen hajtott a karrierjéért?

Én soha életemben nem építettem karriert. Emlékszem, amikor Londonban megnyertem egy nagy karmesterversenyt. Huszonöt éves voltam, még sötét öltönyöm sem volt a díjkiosztóra. Kicsit kínos is volt, mert kölcsönözni kellett valahonnan. Másnap jöttek az ügynökségek, és teleírták a naptáramat. Soha egy szalmaszálat sem tettem odébb a saját karrier érdekében, engem egy jó zenekar létrehozása izgatott.

A BKV helyzete miatt a főváros zárolt bizonyos pénzeket, elvont támogatásokat. Ez érzékenyen érintette a Budapesti Fesztiválzenekart?

Mindenki azt kérdezi, hogy akkor most a fejünkre dől-e a ház. Lehet. Olyan, mintha össze akarna dőlni egy épület, amelyből ki kell menekíteni egy nemzeti kincset. Az a jó, hogy a történet valamennyi szereplője a megoldáson dolgozik. Szóval nem hiszem, hogy a metró vagy a busz el fogja gázolni a Fesztiválzenekart.

Kling József, origo.hu