Váltás mobil nézetre

Három egymást követő estén, négy Stravinsky darabbal búcsúztatja az óévet a Budapesti Fesztiválzenekar a Művészetek Palotájában. A zenekar vezetőjével, Fischer Ivánnal egy körvonalazódó korszakváltásról, az emberi természetről és egy tehetséges vízvezetékszerelő lehetőségeiről beszélgettünk.

Fischer Iván: A vízvezetékszerelőt javításra szerződtették, nem arra, hogy bizonygassa, ő a jobb szerelő.

- Népszabadság: Nem csak mozgalmas, de meglehetősen zajos év végére értünk. A karácsony békés csendjét is fölverte néhány hangos csörte visszhangja itthon és a külföldön egyaránt. A hangversenyterem akusztikája mennyire erősíti fel a világ kizárhatatlan, disszonáns hangjait?
- Érdekes, hogy erre a három estére olyan Stravinsky művekkel készültünk, amelyek kereken százévesek, vagyis 1910 körül íródtak, a Tűzmadár például konkrétan ebben az évben készült. Abban az időben hihetetlen változásokon mentek át a művészetek. Jól érzékelhetően benne volt a levegőben, hogy egy korszak végérvényesen befejeződött, és valami alapvetően újnak kell jönnie, ami alapvetően ellentmond a korábbinak. Ekkor alakult ki – az utó-romantikus zene után – a Schönberg fémjelezte atonalitás, és ekkor indult diadalútjára az absztrakt festészet. Olyan dolgokat láthattak és hallhattak az emberek, amiről nem ismerték fel, hogy micsoda. Hirtelen minden felborult, és egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy az évszázadok első évtizedének a végén gyakoribbak a fordulatok. Most is van valami a levegőben, csak meg ne kérdezze, hogy mi, mert erre úgysem mernék válaszolni, száz év rálátás kell, hogy pontosan megfogalmazza a lényeget az ember.
- Jó, akkor ezt mához száz évre megbeszéljük, de az mégiscsak érdekelne: mi indokolja ezeket a korszakváltásokat?
- A XX. századot a felfokozott intellektualitás jellemezte, és ez élesen elhatárolódott a XIX. század felfokozott érzelmességétől. Volt erre egy találó német kifejezés, a „Neue Sachlichkeit”, azaz új tárgyilagosság. Hirtelen fontos lett, hogy ne ömlengjen már tovább a művészet, sőt, szigorúan az értelemre hasson, és ennek jegyében egyre nagyobb teret kaptak a nem ösztönösen megérzett, hanem kiagyalt, művészeti és társadalmi kísérletek. Mostanában viszont arról lehet sokat olvasni, hogy a néhány évtizeddel ezelőtt még nagy becsben tartott műveltség, tájékozottság, olvasottság tisztelete lassan a múlté, és, hogy mi váltja fel, esküszöm, nem tudom, de azt igen – változóban a világ. Sőt, megkockáztatom, divatos most változásról álmodozni. Gyakran járok Washingtonba, és az elnökválasztás idején izgalmas volt látnom, hogy a sokak által fundamentalistának tartott Bush korszak után milyen hatalmas vágy volt az emberekben, hogy győzelemre vigyék a demokrata pártot. Valósággal ujjongást váltott ki az eredmény, mármint akkor… Mert azóta, azért fordult a kocka. Az itthoni helyzetet illetően a mostani szituáció engem leginkább egy konyhai jelenetre emlékeztet. Amikor a háziasszony kihívja a vízvezetékszerelőt, mert valami elromlott. Bizonyára sokaknak ismerős az a fajta szerelő, aki ilyenkor azt mondja: fel kell törni az egész burkolatot, mert ez előző kontármunka, aki ezt a csődtömeget összefusizta, az a szakma szégyene, és le kéne törni a kezét. Okos, jó szerelő ilyet nem mond.

- Csak némán feltöri a burkolatot, megjavítja a vízvezetéket, és távozik?

- Ha lehet, fel sem töri, csak megigazít egy-két tömítést. Javításra szerződtették, nem arra, hogy bizonygassa, ő a jobb szerelő. A zenészeknél a teljesítmény egyértelmű, akkor is, ha nem mérhető. Vagy el tudja játszani azokat a hangokat, vagy nem, vagy szépen szól a dallam, vagy nem. Ha viszont egy zenész nekem azt mondja, hogy ebből a kottából képtelenség eljátszani a darabot, mert az elődje összefirkálta, akkor bennem felmerül a gyanú, hogy nem a kottával van a baj. A tehetséges muzsikusok és a valamire való vízvezetékszerelők minden feladatban, munkában és megmérettetésben a megoldást keresik. Itt vagyunk Európa közepén, éles versenyhelyzetben, ahol minden ország produktuma hozzáférhető, és leemelhető a polcokról, a Budapesti Fesztiválzenekart hál’istennek le is emelik, a másra mutogató szerelő iránt viszont nincs kereslet.

- Talán tehetséges zenészt könnyebb találni, mint szerelőt…
- Pedig nagyon vágyom arra a mesteremberre, aki szétnéz, megállapítja a hibát, nem mutogat senkire, megoldja a problémát, és a munkája nyomán működik a lefolyó. A produkciót értékeljük, a teljesítményt, a koncerttermekben és a konyhában is így van ezzel a közönség is, nem csak külföldön, ahol igazán kemény a konkurencia, és nincs helye semmiféle személyeskedésnek, de itthon is csak a zene, és az élmény számít. Ha valaki a körülményeket, vagy a többieket hibáztatja, az számomra mindig munkamegkerülő áltevékenységnek tűnik. A támadási kedv feszültségből, félelemből, veszélyeztetett helyzetből eredő agresszió. Egy darabig el lehet vele odázni az érdemi munkát, de valós, tartalmi eredményeket csak úgy lehet, ha senkit sem hibáztatunk. Ugyanakkor nem vagyok pesszimista, a gyűlöletté fokozódott tartós ellenszenv bizonyosan nem tarthat már sokáig, mert dramaturgiája miatt előbb-utóbb kiüresedik, és unalmas lesz. Az indulatok lecsillapodnak, és reményeim szerint rövidesen művésznek, szerelőnek, mindenkinek be kell látnia – csinálni kell valamit, mindenekelőtt segíteni a rászorulóknak. Mert sokan szorulnak segítségre a mélyszegénységben, romaközösségben élők, a csőtörött konyhában szerelőt várók. Karmesterként már évtizedekkel ezelőtt ráébredtem arra, hogy mi a zenekar irányításának lényege: az, hogy ne hasonlítsam össze magam más karmesterekkel, hanem segítsek egyes zenészeknek. Hiszen, a zenekari tagok között is mindig van, aki túlságosan izgul, vagy esetleg gátlásos, netán egy bizonyos kifejezési forma nehezére esik, de egy kis segítséggel átlendíthető a holtponton.

- Kérdés, mi kell ez idilli állapot létrejöttéhez: gikszertömeg a koncerten, térdig érő víz a konyhában, esetleg Mohács?

- Nem tartom helyesnek, ha egy zenész a vájtfülűeknek, a kifinomult, műértő közönségnek, vagy a kollégáknak játszik. Baj, ha a művész imponálni akar. De persze tudom, az imponálás kísértésétől nem könnyű megszabadulni. És a másokat okoló szerelő is nyilván ösztönösen viselkedik így, nem feltételezem, hogy rosszindulatból, inkább csak azt hiszi szegény, ezzel imponál majd a konyhai fellépésekor. Pedig nem ezt várja tőle a megrendelő.

Népszabadság online, Láng Zsuzsa