Váltás mobil nézetre

Antonín Dvořák alkotói termése nem kínál lehetőséget egyetlen főmű kiválasztására, ehelyett több nagy művet sorakoztat fel.

Ugyan kinek jutna eszébe egymás alá vagy fölé rendelni a 8. vagy 9. szimfóniát, a Csellóversenyt, a Dumky-triót, az E-dúr szerenádot, a Ruszalkát vagy az A-dúr zongoraötöst? Eltérő terjedelmű, műfajú és hangulatú alkotások – egy közös vonásuk azonban akad: valamennyi csúcsteljesítmény, az alkotói maximalizmus sávjából, ahol értelmét veszti az összehasonlítás. Vérbeli opus magnum – terjedelmét, erejét, komolyságát tekintve egyaránt – a Requiem is (op. 89, 1890). Mégis el kell szenvednie az utókor közönyét: csak elvétve fanyalodnak rá, évadok telnek el, míg felbukkan a koncertprogramokon. A mellőzöttség kiváltképp szembeötlő, ha a negyvenkilenc éves zeneszerző alkotásának játszottságát összevetjük a gyászzenék két favoritjáéval (Mozart, Verdi). Miért alakult ez így? A válasz átgondolására jó alkalom a Requiemmel való ritka találkozások egyike. A Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája új közös fesztiválja, a kontinens szellemi értékeinek egymásra találását előmozdítani hivatott Európai Hidak első programja idén ősszel Csehországot állította az érdeklődés középpontjába – e sorozat első estéjén hallhattuk a Requiemet.

Telnek a percek az egy és háromnegyed órás darab elején, már túl vagyunk a Requiem aeternamon, a Dies iraén, sőt a Tuba mirumon is, és nincs kétségünk: Dvořák egyik fontos célja a különbözés. Bő másfél évtizeddel a nyomasztóan jelentős és népszerű műelőd, Verdi Requiemje után a cseh alkotó érzi: másképp kell komponálnia, ha saját arculatú partitúrát kíván létrehozni. Számára itt és most mást jelent a gyászzene fogalma. Először is: sokkal kevesebb – jószerével semmi – teatralitást. De a dallamalkotás terén is másképp gondolkozik, mint Verdi, aki behízelgő, érzéki szépségű operaslágereket mert illeszteni a maga Requiemjébe. A bevezetőben felsorolt opusok bizonyítják, hogy igézően szép melódiákat Dvořák is tud írni, sőt alkalmasint ez mesterségének címere: az édes-bájos, lírai vagy épp temperamentumos cseh melosz, mely levesz a lábunkról, mint Magda Vásáryová pikáns mosolya Menzel Sörgyári capricciójában. De hát mit kezdhetne Dvořák pikánsan mosolygó cseh dallamokkal egy Requiemben? Más utat kell keresnie, s ez a törekvés egyfelől sajátos aszkézist eredményez, másfelől olyan „archaikus modernséget”, amilyent mintái és példaképei egyikétől, Brahmstól ismerünk. Négyhangos alapsejtet választ (f-gesz-e-f – rögtön a partitúra legelején megtaláljuk), s ez a mi-fá-ri-mi a maga szűkjárású kromatikájával, mely egyszerre mutat a barokk szenvedésdallamok és az atonális 20. század felé, különböző változataiban egyeduralkodóvá lesz a műben, több mint százszor jelenik meg, monotematikus kompozíció benyomását keltve.

Szép ez a dallam? Hát nem. Vonzó? Kellemes hallgatni? Ugyanaz a válasz. De ha az a kérdés, hogy fegyelmet, magába zártságot sugall-e, kifejezi-e a halállal szembenéző ember félelmeit, szorongását és nyomasztó számvetését a lelkiismerettel, igent mormolhatunk. Dvořák létrehoz egy rendkívül ökonomikusan szerkesztett, kivételes mesterségbeli tudással megírt művet, mely témájához híven sötét tónusú, nem „közönségbarát”. Szépségeszménye tehát itt-most rendhagyó. Zord szépség ez, melyet szellemi munka megszeretni, s hogy ezt a zord szépséget, egyáltalán: a mű kvalitásait felismerhessük, avatott kalauz kell. Olyan, mint Dvořák nagyszerű értője és áldozatos propagátora, Fischer Iván, aki a Requiemet zenekara élén odaadóan és szeretettel tolmácsolta, fokról fokra mutatva meg a mű igazi arcát, s vezetve rá közönségét arra, hogy amit az első fél órában a hallgató talán invenciószegénységnek vél, az bizony koncepció: önként vállalt szűkebb mozgástér, szigorúbb fogalmazásmód. Ugyanakkor Fischer magasrendű olvasata arra a hangváltásra is figyelmeztetett, amely a második részben, az Offertoriummal kezdődik, s amely érdekes módon a korábbiaknál melodikusabb – értsd: hagyományosabban „szép” dallamvilágú – szakaszokat is eredményez anélkül, hogy alapélményünk változnék. Ez a stiláris kettősség nem feszíti szét a művet (mert abroncsként továbbra is ott a kompozíción végigvonuló monotematizmus), és nem feszítette szét az előadást sem, amely komorságában, súlyában, monumentalitásában állította elénk a Requiemet, nem hagyva kétséget a felől, hogy a mű – remekmű. A szólista kvartett – Juliane Banse, Jolana Fogašová, Peter Berger, Alejandro Marco-Burmester – világszínvonalon állt helyt, de érdekes módon épp a nagy sztár, Banse tűnt vokálisan kissé élesnek-sérülékenynek. A Fesztiválzenekar hitelesen érvényesítette a mű jellegzetes elvontságát és sötét színeit. A Cseh Filharmónia (Brno) Énekkara (karigazgató: Petr Fiala) szép, telt hangzással, a stílust anyanyelvi szinten birtokolva hordozta vállán a Requiem nagy vokális tömbjeit. Szeptember 14. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar, Művészetek Palotája

muzsikalendarium.hu, Csengery Kristóf