Váltás mobil nézetre

Csodálatos vasárnap este (február 17.) a budapesti Művészetek Palotájában. A Figaro házassága volt műsoron, melyet a Fesztiválzenekart vezénylő Fischer Iván rendezett.

Rendezett… vagy inkább élettel töltött meg. De hogyan! Először is, a karmester az egész előadás alatt változtathatta a helyét, mert partitúra nélkül vezényelt, ami már eleve nagy teljesítmény, ha csak a mű méreteire gondolunk. Egy másik szerencsés ötlet, hogy a zenekar a színpadon foglalt helyet, négy csoportban, egy kis emelvény körül. Az énekesek és a kórustagok elvegyültek a zenészek között. Az egészet pedig okosan adagolt világítás és szép jelmezek tették kellemessé. A jelmezek egyébként központi szerepet játszottak, sőt, még díszletként is szolgáltak – Fischer Iván felfogásában ezek adják a darab lényegét, s ezek segítségével akarta a Beaumarchais művén végigvonuló, zavarba ejtő kettősséget érzékeltetni. Hiszen a ruhákat folyton cserélgetik, s ezzel ifjú tisztből parasztlánnyá (Cherubino), szolgálóból úrnővé (Suzanna) és hű feleségből szeretővé (a grófnő) alakulnak át.

Szabad mozgását kihasználva, Fischer hol állt, hol leült, de még attól sem riadt vissza, hogy a zenészei között sétálgasson, olykor még tánclépéseket is imitálva. Amitől az előadás még élettelibb lett, és főképp még inkább élvezhettük precíz vezénylését. Mindezt természetesen ennek az – egyébként igen szép – koncertteremnek a keretei határozták meg, hiszen ez nem operaház. Még inkább okunk van tehát fejet hajtani a karmester-rendező előtt, akinek sikerült a legjobbat kihozni mindebből.

Mi több, azt mondanám, annál jobb, hogy nem operaház. Mert ez a viszonylag korlátozott színpadi lehetőség adott alkalmat arra, hogy a mű könnyedebb interpretációját láthassuk – így a zsúfoltság helyett sokkal élőbb és emberközelibb volt. Összehasonlításként adódik, hogy pár nappal korábban megnéztem egy Don Giovanni-előadást a budapesti Operában. Igen jól énekeltek a pompás díszletek közt, de megvallom… kissé unatkoztam. Nehézkes játék, ami olykor egyenesen idejétmúlt melodrámába süllyedt (a halálra sebzett Commendatore szép óvatosan hanyatlik a földre, hogy ne fájjon, ilyen ’ó jaj, meghalok” stílusban, vagy éppen Don Giovanni üldözőinek a legkevésbé sem meglepett arca, amikor felfedezik, hogy valójában Leporellót rejti a Don öltözéke, mintha azt mondanák, „na nézd csak, hát ez nem is Don Giovanni!”). Vagyis teljesen hiányzott az előadásból az élet.

Micsoda kontraszt a Figaróval!

S egy másik jó pont ez utóbbinak: a fiatal énekes-csapat. Szép a hangjuk, regiszterük és fizikumuk tökéletesen illik a szerepükhöz – és főképp: „játszanak” a szó konkrét értelmében, örömmel, belefeledkezve. Igencsak nemzetközi csapatról van szó, íme: egy svéd, egy izraeli, két német, egy angol, egy ír, két francia, egy román származású amerikai és egy olasz! Tud valaki jobbat? Ettől az egész előadás csak még rokonszenvesebb lett és az egész együttes valóban egyfajta fesztiválhangulatban úszott, a szó eredeti, „ünnep” értelmében. Fischer Iván nem akármiért nevezte el zenekarát Fesztiválzenekarnak.

S csak egy kívánságunk van: hamar, minél hamarabb legyen részünk újra efféle előadásokban!

Pierre Waline