Váltás mobil nézetre

A pódiumi emelvényen vészjósló ruhafogasok, de szerencsére nem a Nemzeti Sirályából valók, kabátjaink helyett a szereplők jelmezeik aggatják rájuk. Éktelen a sürgés-forgás, a nyitány allegrettója alatt öltöznek, vetkőznek, parókába és álruhába bújnak a játszók. A pompás forgatag máris megvillantja Fischer Iván rendezői képességeit, amely bátran nevezhető egyenrangúnak karmesteri kvalitásaival.

Megszólal Figaro, olyan basszbaritont hallunk, amilyennel nemigen találkoztunk még, érces férfiassága mellett hajlékonyan muzikális, kiegyensúlyozottan árnyalt. A daliás léptű Hanno Müller-Brachmann prózaiakat verő közvetlenséggel játszik, virulens létezése azonnal színpaddá varázsolja a zenekari pódiumot. Gyűlöljük a “félszcenírozott” operát, a MÜPA gagyi Wagner-produkciói, az iszonyatos vetítések, a semmit jelző díszletek, a maszkok, bábok és szerencsétlenkedő táncosok, a vitathatatlan zenei-énekesi színvonal ellenére, eddig általában fejveszett menekülésre késztettek. Itt viszont oldalt két lépcsős magasítás és a háttér emelt színpada tökéletes illúziót kelt, a szereplők fürgén bujkálnak az ajtók és a karosszék rejtekei között, mindig látjuk és ami egyenesen csoda, a hangárnyi tér gyilkos akusztikája sem nyeli el a hangjukat. Ebben a legnagyobb segítséget a briliáns zenekartól kapják, frenetikus a lendület, kemények az akcentusok, a csodálatos kíséret azonban még a recitativókban sem fedi az éneket. Marcellinaként Ann Murray érett mezzója bizonyít, míg Rachel Frenkel Cherubino szerepében szerez tündéri perceket. Rosina grófnő, Miah Persson jóformán piano-mezzofortéban abszolválja szólamát, hihetetlenül finom, elegáns és könnyed, duettben is képes egy-egy ellenpontozó frázist gyöngéden kiemelni. A főpróbán Anne-Catherine Gillet csupán sudár szépségében volt jelen, hangszál-problémák miatt Susanna szólamát, élő play-backben, elképesztő átéléssel Bartinai Gábor énekelte.

A háznép sem kutya: tűzről pattant színiegyetemisták sürögnek-forognak, pantomimben, kórusban egyaránt kiválóak. Színházban érezzük magunkat, komédiát látunk érzékletes karakterekkel, sok ötlettel, humorral, – mindezt káprázatos zenei közegben. Almaviva gróf tetőzi mennyei örömeinket, hosszúra nyúlt, tarfejű alakja, kifejező gesztusai megérdemelten állítják a középpontba figuráját. Roman Trekel plasztikus deklamációja, magától értetődő fölénnyel kezelt technikája, mozgékony orgánuma elbűvölő hitelességgel teremti meg a szélsőségek között hányódó nagyúr és férfi színészi-zenei portréját.

Soha nem szerettük Mozartot, a kötelező ámulat, a tengernyi rutin, a slágerré csépelt közhelyek elidegenítettek, borzalmas, hogy legjobban a Forman-filmben tetszett… Most éreztünk rá félelmetes zenedrámai teljesítményére, most egyszerre láttuk és hallottuk lüktető zsenialitását. (Hát szabad úgy a sárba gyalázni, mint azt az operai Don Giovanni tette?!? Vagy azok a metronómként ketyegő fuser-szimfóniák?!?)

Operát csak a Fesztiválzenekartól, Fischer Iván karmesteri és rendezői elővezetésében, sokszor, sokat és mielőbb a drága Zeneakadémián is!

toptipp.hu/zene/komoly