Váltás mobil nézetre

Megszüntetve megőrzés – bátran nevezhetjük így a Fesztiválzenekar új hangversenysorozatát, a Haydn–Mozart Pluszt, amely egyrészt az első vendégkarmester, Takács-Nagy Gábor testére van szabva, másrészt szerves folytatása az évtizedes hagyományú, „tiszta” Haydn–Mozart ciklusnak. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Alapjában derűs kompozíciókból állította össze a nyitóhangverseny anyagát Takács-Nagy Gábor, figyelemmel arra is, hogy – ami a sorozat egyik deklarált célja – vonzó megszólalási lehetőségeket biztosítson a zenekar belső Végh Sándor Versenyén sikerrel szereplő zenekari tagok számára. Ez a szempont hozzájárult ahhoz, hogy az ismert remekművek egészséges arányban ötvöződjenek ritkábban hallható, ám ugyancsak jelentős mesterektől származó darabokkal. A műsoron, amelynek harmadik, február 2-i előadásán voltam jelen, a következő kompozíciók szerepeltek: Haydn 94., G-dúr („Üstdob”) szimfóniája, Mendelssohn op. 113-as f-moll koncertdarabja klarinétra, basszetkürtre és zenekarra (valódi csemege), César Franck zongorára és zenekarra írott Szimfonikus variációi, illetve Schumann 1. B-dúr („Tavaszi”) szimfóniája.

Takács-Nagy Gábor korábbi Haydn-interpretációi élményszerűen bizonyították, hogy a korábbi nagyszerű kamarazenész Haydn felülmúlhatatlanul eseménydús és kamarazeneszerű finomsággal kimunkált zenekari partitúráit a maguk teljes gazdagságában tudja kibontani és megszólaltatni, s ilyen módon szédítően eseménydús előadásokká konvertálni. Ezt a képet erősítette mostani Üstdob-szimfóniája már a lassú bevezetés pregnáns hangütésével is, s talán még inkább a híres üstdobütést megelőző megismételt dallamsor másodszori, pianissimo elhangzásának fojtott feszültségével, amelyben már benne rejlett a küszöbön álló robbanás ereje. Aki pedig ilyen pontosan tudja, hogy egy pianissimo nem a megelőző piano ellazított változata, hanem éppen ellenkezőleg, az – mint Takács-Nagy – arra is képes lesz, hogy a maga teljes jelentőségében, éles körvonalaival és differenciáltságukban mutassa meg a nyitótétel lendületes, pezsgő vagy ficánkoló anyagait, hogy a variációs lassú tétel mélységét rendkívüli érzékenységgel, apró dinamikai és agogikai eszközök hajszálpontos alkalmazásával tárja fel, s vezessen el az átszellemült lezáráshoz, vagy hogy a gyors ländlerként felfogott menüett hopszasszáját az életöröm valamiféle végső értelmét az Évszakok Ősz szakaszában elnyerő, eksztatikus sűrítményeként tudja megjeleníteni.

Mendelssohnnak a saját tündéri arculatából és Weber klarinétos kamarazenéjének könnyed és szeretnivaló hangszerszerűségéből ötvözött miniatűr kettősversenyét Ács Ákos és Pápai Ákos klarinét-, illetve basszetkürt-szólójával hallhattuk egészen elbűvölő előadásban. A két művész egymással tökéletes hangszínbeli, intonációs és zenei összhangban, mintegy egy emberként játszott, és a mű fentebb leírni próbált varázslatos hangulatát, derűjét, játékosságát, pajkos szökellését maradéktalanul és élményszerűen idézték fel előttünk – nem beszélve a virtuóz szakaszok briliáns megszólaltatásáról.

Kitűnő teljesítményt nyújtott Báll Dávid is a zeneileg hallatlanul gazdag Franck-kompozíció szólistájaként. A Beethoven és Liszt reminiszcenciáit és Rahmanyinov buján tenyésző írásmódjának előképeit is magába olvasztó, mégis markánsan egyéni és üde hangú – mondjuk így – concertinót igen meggyőző technikai felkészültséggel, biztos formaérzékkel, imponáló lazasággal játszotta, markánsan differenciált, erőteljes karakterekkel – amit egyébként az egész előadásról is elmondhatunk. Igen szépek voltak a mű lírai-álmodozó pillanatai is; ha valamelyes hiányérzetet mégis keltett bennem előadása, akkor az az igazi muszkuláris élmény hiányával volt kapcsolatos. Báll arisztokratikusan finom és érzékeny játéka önmagában tökéletesen arányos, de egy zenekari tuttival szembesítve hasznát venné valamivel nagyobb hangtömegnek.

Schumann I. szimfóniája ideálisan zárta ezt a mindvégig fiatalos hangú koncertet. Ebben a Haydn-szimfóniához képest teljesebb felállásban a zenekar még lekerekítettebben, még áttetszőbben, még színesebben szólt, s a műre jellemző rendkívüli ritmikai hajtóerő valóban szárnyalásra késztette az együttest, elsősorban a szélső tételekben. A lassú bevezető „ősködéből” heves ifjúi lendülettel pattant elő a tavasz pontozott ritmusa, Takács-Nagy Gábor az éneklő allegro legszebb példáit csalta elő a zenekarból, miközben a fafúvósok csodákat műveltek. Az Andante un poco maestoso vágyakozással teli hangja csak egyre intenzívebbé vált a tétel folyamán, a Scherzo pajkos, hegyes akcentusait, a trió zakatolását, csupa derű hangját pedig a zenekar tagjai élvezték legjobban. A zárótétel diadalmas zenéje pedig lefegyverzően őszintén hatott, és még szellemes is volt – egyszóval pazar előadásban volt részünk. Schumann plusz!

revizoronline.com