Váltás mobil nézetre
Gustav Mahler

„Miért hagyott itt bennünket Mahler, nem tudni biztosan” – írta Csáth Géza 1911-ben a Nyugatban megjelent nekrológban. – „Annyi bizonyos, hogy nem rajta múlt, hogy nem maradt tovább itten (figaro.postr.hu)

Az Opera felsőbbsége, melyet máig is jellemez, hogy méltatlan, közepes emberekért exponálja magát, nem tudta megbecsülni a nagy géniuszt, a nagy embert, akinek nincs párja, akit tehát minden áron meg kellett volna tartani.” November 28-30-án Mahler-napokat tartanak a Müpában, ahol Fischer Iván a zeneszerző 9. szimfóniáját vezényli a BFZ élén, illetve Mahler budapesti éveit dokumentáló fotókiállítást is láthatunk.

A fiatal lipcsei karmestert, Gustav Mahlert 1888-ban azért hívta Budapestre a Magyar Királyi Operaház akkori intendánsa, Beniczky Ferenc, hogy kihúzza az intézményt a csávából. A helyzet olyan súlyos, hogy már az operaház megszüntetéséről, a pompás épület bérbe adásáról keringenek a hírek. Beniczky azt reméli, hogy az energikus, a zene ügyét megszállottan képviselő européer karmester-zeneszerző még rendbe teheti a dolgokat.

„1888. október 10-én Beniczky a nem túl nagy létszámú érdeklődők előtt mutatja be a mindössze huszonnyolc éves új igazgatót. Bár Mahler eredetileg hosszabb beszéddel készült, végül (talán a gyér érdeklődésre vagy a hűvös fogadtatásra való tekintettel) csak a rövid verziót mondja el: Megígéri, hogy egy év alatt megtanul magyarul, és hogy az operaházban a műveket magyar nyelven fogják bemutatni. Ezenkívül azt is leszögezi, hogy nem megfizethetetlen vendégsztárokkal kívánja felvirágoztatni az operaházat, hanem olyan állandó társulatot akar létrehozni, amely nemzetközi szinten is megállja a helyét.

Mahler csupán egyet nem tartott be ígéreteiből: a magyar nyelvvel nem jutott dűlőre. Bár egy év múlva már magyarul mondta el köszöntő beszédét, Budapesten töltött három éve alatt nem tanulta meg a nyelvet. Az operák szövegkönyvét azonban lefordíttatta, és már első nagy kiugrása, a Rajna kincsének 1889. januári bemutatója magyarul hangzott fel. A premieren több értelemben is tüzes hangulat uralkodott. Egyrészt kigyulladt a súgólyuk, így az előadást mindjárt az elején meg kellett szakítani. Végül azonban tüzes volt a fogadtatás is, a közönség ötször tapsolta vissza az énekeseket és a karmestert.

A kritikai hangok többnyire elismerőek, és várakozással tekintenek Mahler további pesti működésére. A Pester LLoyd kritikusa szerint „bayreuthi igényű összművészet valósult meg a budapesti Operaház színpadán”, amit négy hónappal ezelőtt senki sem hitt volna. Ugyanakkor sosem hallgatnak el azok a nacionalista hangok sem, amelyek Mahlerben csak ellenséget látnak, és óva intenek attól, hogy a M. Kir. Opera „külföldről hozott, magyar pénzen tartott kétes tehetségek német zenei termékeivel” kísérletezgessen „méregdrágán”.

A látványos eredményt Mahler munkával, munkával és munkával érte el, ahogy azt beköszönő beszédében ígérte. „Mahler alatt zenekarban dolgozni – idegőrlő munka volt.” – idézzük ismét Csáthot. – „Nagyszerűen meg tudta magyarázni, hogy mit akar, de azután nem is nyugodott, míg azt pontosan meg nem kapta. Hússzor egymás után elpróbálni egy rövidebb részletet a Walkürből vagy a Don Juanból, nála nem tartozott a ritkaságok közé. Türelmes volt a kegyetlenségig. Az embereit holtra fárasztotta és a legcsekélyebb ellentmondást vagy engedetlenséget a legszigorúbban torolta meg. Egy-egy Beethoven-szimfóniára vagy Mozart-operára való készülés idejét statáriumidőnek tekintette.”

A zenészek nem voltak hozzászokva ehhez a fajta konok komolysághoz. Olyannyira nem, hogy két – próba közben rendetlenkedő – énekes párbajra hívta ki a karmestert, amiért az így ripakodott rájuk, miután elfogyott a türelme: „Uraim, méltó és illő magatartást követelek a színpadon, ahogy az művészekhez és nem iskolásfiúkhoz illik.” Mahler persze nem volt hajlandó „lovagias elégtételt” adni, mondván, hogy csak hivatalbeli kötelességét teljesítette a rendreutasítással.

A Mahler-éra művészileg és anyagilag is aranykort jelentett az operaháznak. A Ring-tetralógia első két darabja után Mahler mutatta be Pietro Mascagni Parasztbecsület című operáját, amely a budapesti sikert követően vált világszerte elismertté. Don Giovanni-előadása legendás volt, Brahms is lelkesedéssel beszélt róla. Mahler első szimfóniája is itt került bemutatásra először, 1889-ben.

Sokat kirándult

Hogy Mahler hogyan élt Budapesten, arról nem sokat tudunk. Az Operához közel, a Teréz körút 7. számú házban lakott, de sokat kirándult a Margitszigetre és a budai hegyekbe, Aquincumba. Nemigen ápolt kapcsolatokat a magyar művészekkel, bár van tudomásunk arról, hogy több találkozón is részt vett, ahol többek között Alexander Bernát, Apponyi, Popper Dávid, Csiky Gergely, Mihalovich, Hubay Jenő volt jelen.

Lili Lehmann énekesnő, akit Mahler szerződtetett Pestre, és aki Donna Annát énekelte a Don Giovanniban, így ír róla önéletrajzi könyvében: „Még látom Mahlert, amint a kályhánk előtt térdepelt és Hedwig H. részére – nagyanyai recept szerint – egy bádogkanálban orvosságot konyvasztott… Jászai Mari varrta fel szokás szerint a hiányzó kabátgombjait, amiket – tudja az ég, hol – elhagyott. Séta közben vele együtt tomboltunk, ugráltunk… Budapest gyönyörű környékén, és fenségesen szórakoztunk.”

Egy antiszemita gróf üldözte el

1891-ben a fanatikus nacionalista és antiszemita Zichy Géza gróf lett az Operaház intendánsa. Kezdettől feltett szándéka volt, hogy megszabadul Mahlertől. Hatáskörét megnyirbálta, bele akart szólni a műsorválasztásba és más művészeti kérdésekbe, ennek érdekében új színházi szabályzatot kívánt életbe léptetni, amely Mahler számára elfogadhatatlan lett volna.

Mahler számára világossá vált, hogy Zichy mellett nem tudja folytatni a munkát. Elígérkezett Hamburgba, és alkudozásba kezdett az intendánssal a végkielégítéséről. Zichy 10 ezer forintot ajánlott, Mahler 40 ezret követelt. Végül két képviselő járt közben a zeneszerző érdekében a miniszterelnöknél (Szapáry Gyula), aki utasította Zichyt, hogy adja meg Mahlernek az őt megillető végkielégítést.

Mahler végül 25 ezer forinttal a zsebében és nem kevés keserűséggel a szívében távozott Budapestről. A Zenelap így kommentálta az esetet: „A végkielégítésére fordított nem túlságos nagy összeg… megér ennyit nekünk, hogy első zeneművészeti intézetünk ezentúl magyar szellemben fog útján haladni…”

Mahler viszont még évekkel később is így nyilatkozott: „A nagyvilág talán naggyá tett engem is, de én azt a kis magyar világot szerettem volna nagyvilággá varázsolni.” Hát, nem ő az első, és nem is az utolsó, akinek ez nem sikerült.