Váltás mobil nézetre

A koncertről

„Ez a hangverseny megint abból a fajtából való volt, amellyel sírba tesznek egy új kompozíciót – Johannes Brahms úr versenyművét” – így kezdődött a Brahms d-moll zongoraversenyének ősbemutatójáról szóló kritikai beszámoló. 1859 január 27-én a lipcsei Gewandhaus közönségét megosztotta a szerzemény: a hallgatóság gyér tapssal, illetve hallható nemtetszés-nyilvánítással fogadta a fiatal zeneszerző művét. „A zongoraverseny fényesen és határozottan megbukott” – számolt be maga az érintett. Valóban, a 26 éves Johannes Brahms első zongoraversenyének bemutatója minden volt, csak nagy siker nem.  A fiatal komponista 1854-ben – immár három zongoraszonátával a háta mögött – kezdett el egy új zongorakompozíció tervével foglalkozni. Eredetileg kétzongorás műben gondolkodott, a darab súlyos mondanivalója azonban kikövetelte magának a versenyműformát. A zongoraverseny megszületését hosszú és fáradságos alkotói folyamat előzte meg. A hangszereléshez barátjának, a kor nagy hegedűművészének, Joachim Józsefnek segítségét is igénybe vette Brahms.  A mű az ősbemutatón alighanem azért bukott meg, mert a lipcsei Gewandhaus közönsége nem tudott még mit kezdeni a Brahms-stílussal, valószínűleg a mű szokatlansága lepte meg őket. Lehetséges, hogy Liszt zongoraversenyeinek árnyékában hatott szürkének, puritán-egyszerűnek a komponista zenei nyelve. Ráadásul a közel egyórás kompozíció fizikai és intellektuális szempontból is fárasztó: nagy megterhelést jelent az előadó és a publikum számára egyaránt. A történet azonban – ma már tudjuk – happy enddel zárult. Brahms viszonylag könnyen napirendre tért a bukás felett, néhány év múlva pedig már a mű sikerének és növekvő népszerűségének is örülhetett.

A Brahms-zongoraversenyhez hasonlóan Beethoven 3. szimfóniája is megosztotta a korabeli hallgatóságot, ami nem is csoda, annyira új és szokatlan volt a mű hangja. Az Eroica melléknevet viselő mű fordulópontnak számít a zene történetében. A szimfónia keletkezéstörténete jól ismert: szerzője eredetileg Napóleon, a Francia Köztársaság Első Konzulja előtt akart tisztelegni vele, amikor azonban 1804-ben Bonaparte császárrá koronáztatta magát, a csalódott Beethoven kitörölte az eredeti dedikációt, s helyette a „Sinfonia eroica… composta per festeggiare il sovvenire di un grand’Uomo…” (Hősi szimfónia… egy nagy ember emlékének megünneplésére…) ajánlást írta. A partitúra 1804 májusára készült el, a bemutatóra 1805-ben, a Theater an der Wienben került sor. Míg első és második szimfóniája a nagy elődök, Haydn és Mozart hatását mutatják, az új mű – szokatlan hosszával, merész hangjával és színeivel meglepte a bécsi koncertközönséget és alighanem óriási feladat elé állította a zenekart is. A kor jelentős zenei szaklapja, a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung bécsi tudósítója szerint: „Ez a hosszú, nehezen előadható szerzemény valójában egy rendkívül terjedelmes, merész és vad fantázia. Bővelkedik az erőteljes és a tehetséges szerzőre valló, megindító és szép részletekben, de gyakran figyelmen kívül hagyja a törvényszerűségeket… Jelen sorok írója egyike Beethoven legőszintébb csodálóinak, de kénytelen beismerni, hogy e művében számos harsány és torz elem van, amely felettébb megnehezíti egészben való megragadását, miáltal az egység érzete szinte teljesen elvész.” A szimfónia 1807 februárjában kiadott nyomtatott változatának alkalmából részletes írás jelent meg a lap hasábjain, de ekkor már a csodálat hangján írtak a szimfóniáról, amely aztán rövid idő alatt elfoglalta méltó helyét a repertoárban: néhány évvel keletkezése után már az európai hangversenytermek sokat játszott repertoárdarabjaként ünnepelte a közönség.


Részletes program

Johannes Brahms: 1. (d-moll) zongoraverseny
Ludwig van Beethoven: 3.(Esz-dúr) szimfónia

karmester

Fischer Iván

Közreműködők

Dimitris Sgouros, zongora