Váltás mobil nézetre

A koncertről

„Tegnap a Manfred nyitányát próbáltuk; a költészet iránti régi rajongásom újjáéledt. Mily szép is volna megmutatni az embereknek a legmagasabb rendű költészet erejének bizonyítékát! Ön reményt adott ehhez; belegondolt már ebbe? … Az egészet nem operaként vagy daljátékként vagy melodrámaként kellene meghirdetni, hanem mint ‘drámai költeményt zenével’. – Ez valami teljesen új volna, valami hallatlan új!” – írja Schumann 1851 novemberében Liszt Ferencnek Byron Manfred című művéhez írott kísérőzenéjének tervezett weimari előadása előtt. Levelében taglalja a drámai és oratorikus elemeket vegyítő mű problematikáját, szokatlanságát és újszerűségének mibenlétét. Schumann – kora más zeneszerzőihez hasonlóan – szorosan kötődött az irodalomhoz, életművének számos alkotása tanúskodik kivételes irodalmi tájékozottságáról. Byron 1817-ben keletkezett drámai költeményét még ifjan, lipcsei joghallgatóként olvasta. A zseniális és excentrikus szerzőnek a maga idején roppant népszerű alkotása őt is lenyűgözte és megihlette: akárcsak más zeneszerzőket, őt is elfogta a Byron-láz, és 1848 nyarán foglalkozni kezdett a mű megzenésítésével. (A megzenésítés gondolata egyébként Lisztet is megkísértette, Csajkovszkijt pedig a Manfréd-szimfónia megkomponálására ihlette Byron drámai költeménye). A műhöz komponált kísérőzenéből egyedül a nyitány maradt repertoáron, önálló műsorszámként szokás játszani.  A nyitány Schumann valamennyi zenéje közül talán a legszenvedélyesebb és legdrámaibb. A teljes kísérőzene bemutatóját 1852 nyarán Liszt vezényelte Weimarban, a nyitány azonban már márciusban elhangzott Lipcsében, a zeneszerző vezényletével.

„Ez a hangverseny megint abból a fajtából való volt, amellyel sírba tesznek egy új kompozíciót – Johannes Brahms úr versenyművét” – így kezdődött a Brahms d-moll zongoraversenyének ősbemutatójáról szóló kritikai beszámoló. 1859 január 27-én a lipcsei Gewandhaus közönségét megosztotta a szerzemény: a hallgatóság gyér tapssal, illetve hallható nemtetszés-nyilvánítással fogadta a fiatal zeneszerző művét. „A zongoraverseny fényesen és határozottan megbukott” – számolt be maga az érintett. Valóban, a 26 éves Johannes Brahms első zongoraversenyének bemutatója minden volt, csak nagy siker nem.  A fiatal komponista 1854-ben – immár három zongoraszonátával a háta mögött – kezdett el egy új zongorakompozíció tervével foglalkozni. Eredetileg kétzongorás műben gondolkodott, a darab súlyos mondanivalója azonban kikövetelte magának a versenyműformát. A zongoraverseny megszületését hosszú és fáradságos alkotói folyamat előzte meg. A hangszereléshez barátjának, a kor nagy hegedűművészének, Joachim Józsefnek segítségét is igénybe vette Brahms.  A mű az ősbemutatón alighanem azért bukott meg, mert a lipcsei Gewandhaus közönsége nem tudott még mit kezdeni a Brahms-stílussal, valószínűleg a mű szokatlansága lepte meg őket. Lehetséges, hogy Liszt zongoraversenyeinek árnyékában hatott szürkének, puritán-egyszerűnek a komponista zenei nyelve. Ráadásul a közel egyórás kompozíció fizikai és intellektuális szempontból is fárasztó: nagy megterhelést jelent az előadó és a publikum számára egyaránt. A történet azonban – ma már tudjuk – happy enddel zárult. Brahms viszonylag könnyen napirendre tért a bukás felett, néhány év múlva pedig már a mű sikerének és növekvő népszerűségének is örülhetett.

Amikor a zseniális cseh karmester, Rafael Kubelik negyvenegy emigrációban töltött év után, 1990 májusában először vezényelte egykori zenekarát, a Cseh Filharmonikusokat, a prágai Smetana-terem hallgatósága egy emberként zokogott a meghatottságtól. Az idős, már nagybeteg dirigens azt a művet választotta hazatérése alkalmából, amelynél jobban egyetlen mű sem jelképezheti a csehek hazaszeretetét. Az emlékezetes koncert műsorán Smetana: Hazám című, hat szimfonikus költeményből álló ciklusa szerepelt. A mű egy másik jelentős tolmácsolója, Nikolaus Harnoncourt egyebek mellett a következőt írja Smetana művéről: Smetana „… ciklusával szeretetteljesen, egyszersmind kíméletlenül ábrázolja hazáját. A zenei eszközökkel művészi módon egy nagyvonalú egységgé egymáshoz illesztett hat részből kettőt a mítoszoknak, kettőt a természetnek, kettőt pedig a történelemnek szentel. A komponista olyan konfliktusokkal súlyosan megterhelt témákkal foglalkozik, mint a politika és a vallás összefonódása, németek és csehek együttélésének problematikája, vagy a matriarchátus kérdésének szimbolikus megszólaltatása.” Smetana természetesen minderről nem politikai publicisztikát ír, kizárólag zenei eszközökkel operál, a zene keltette érzelmekkel egyenesen hallgatói szívét célozva meg, kerül minden verbális vagy racionális kerülőt. Ez teszi olyan egyedülállóvá ezt a ciklust – állapítja még meg a nagy karmester. És valóban, teljességgel hiába keresnénk hasonlót az európai zene történetében.  A ciklus egy darabját, A Moldva című szimfonikus költeményt önmagában is szokás előadni, a hangversenytermek biztos sikerdarabja. A teljes ciklust magyar zenekarok előadásában ritkán halljuk. Most három szimfonikus költemény hangzik el a hatból – nem akárhogy. A BFZ vezetőjéről, Fischer Ivánról mindig is tudtuk, szereti a szokatlan hangversenyprogramokat, ahogy az sem titok, mennyire rajong a cseh zene egyik legnagyobb alakja, Dvořák zenéjéért. A zenekar és karmestere a Dvořák-életmű elkötelezett tolmácsolója, ez is jó ideje közismert. Hangversenyemlékek és CD-k sokaságát őrizzük, amelyeken a nagy cseh zeneszerző szimfóniáit, legendáit, miniatűrjeit, valamint versenyműveit adják elő. És zenekartól szokatlan módon vokális darabjai is szerepelnek a BFZ-repertoárján. Ráadásként koncertek sokaságán bizonyították, hogy kórusként is megállnák a helyüket. A szopránra és mezzoszopránra írott Morva duettek egyikét-másikát ráadásként sokszor hallhattuk már a zenekar hölgytagjaitól. A hatás minden alkalommal frenetikus volt, a közönség tombolt, ujjongott, állva tapsolt. A mostani turnén Smetana zenekari ciklusa a Morva duettekkel „összeházasítva” szólal meg. Maga a párosítás egyébként nem új, a kétezres évek elején már hallottuk együtt koncerten a Hazám néhány darabját a Morva duettek némelyikével. Most ezt a kitűnő ötletet eleveníti fel a zenekar és vezetője, Fischer Iván, aki egyebek mellett így ajánlja a hallgatóság figyelmébe szokatlan műsorválasztását:

„A 19. századi hazafiság más volt még, ártatlanabb és idealisztikusabb, mint a mai nacionalizmusok. Úgy érzem, a nemzeti identitás erősödése a Habsburg Birodalmon belül, Smetana korában olyan dolog volt, amelyre jó okkal lehettek büszkék.” Ma viszont, amikor az európai integrációt állandó veszély fenyegeti, folytatja Fischer Iván, nem a nemzeti büszkeséget akarná aláhúzni. Ezért olyan tételeket választott a Hazám című gyönyörű ciklusból, amelyek a természetet és a távoli múltat írják le, nem pedig olyanokat, amelyekre az erős nemzeti érzés jellemző. „Cseh csokrához” tehát Smetana békés patriotizmusról tanúskodó szimfonikus költeményei mellé Dvořák ritkán játszott duettjeiből hangulatukban odaillő példákat választott.


Részletes program

Robert Schumann: Manfréd-nyitány
Johannes Brahms: 1. (d-moll) zongoraverseny
Bedřich Smetana: Má vlast (Hazám)
Antonín Dvořák: Morva duett

karmester

Fischer Iván

Közreműködők

Schiff András, zongora