Váltás mobil nézetre

Március 9-én visszaérkezett négy nyugat-európai ország hét városát érintő turnéjáról a Fesztiválzenekar.

A koncertkörút Innsbruckban indult március 1-én. Március 2-án Bregenzben, 3-án Brüsszelben léptünk fel, ez utóbbi koncert az Európai Gálák sorozatban a magyar európai uniós elnökség díszhangversenye volt. Március 4-én Brugge-ben hangzott el a program, másnap, 5-én Párizs legnagyobb koncerttermében, a Salle Pleyelben. A turné Hollandiában ért véget, ahol március 6-án Utrechtben, 8-án Eindhovenben léptünk fel.

A karmester Fischer Iván a műsort csupa Wagner-darabból állította össze. Elhangzott a Siegfried-idill, a Tannhäuser nyitánya és Bacchanália-jelenete, A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya és három részlet az Istenek alkonyából: Hajnal és Siegfried rajnai utazása, Siegfried gyászindulója és az opera monumentális zárójelenete. Ez utóbbinak szólistája Brünnhilde szerepében felváltva a német Petra Lang és a svéd Eva Johansson volt.

A műsort március 11-én, 12-én és 13-án a budapesti közönség is hallhatja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, itt a szólista Petra Lang volt. A budapesti koncertekkel párhuzamosan a Channel Classics lemezkiadó számára CD is készült a Wagner-est műsorából.

Az MTI március 6-én kiadott híranyaga:

Nagy sikerű koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar Párizsban.

Óriási sikert aratott Fischer Iván vezényletével a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) szombat este Párizsban: a franciaországi Liszt-év keretében rendezett koncert végén a Salle Pleyel közel kétezer fős közönsége bravózással kísérve, hosszú perceken át ünnepelte a magyar együttest. Az egyik legrangosabb francia koncertteremben visszatérő vendégnek számít a BFZ: az utóbbi években rendszeresen fellépnek a Salle Pleyelben. Az idei meghívásnak azonban külön jelentőséget adott a nemzetközi Liszt-év, amelyre Franciaország nagyszabású önálló programsorozattal készült a Párizsi Magyar Intézet közreműködésével.

Ennek keretében csendült fel a koncert elején Liszt Ferenc Két epizód Lenau Faustjából című műve, amelyet Wagner-alkotások követtek: a Tannhauser nyitánya és Bacchanália-jelenete, A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, valamint három részlet Az istenek alkonyából. Ez utóbbi szólistája Brünnhilde szerepében a német Petra Lang volt, aki a BFZ tavalyi párizsi koncertjén is közreműködött.

Fischer Iván a hangverseny után az MTI-nek elmondta: feltehetően apjától örökölte Wagner-imádatát, aki a zeneszerző rajongójaként gyakran zongorázott gyermekeinek Wagner-műveket. Wagnert vezényelni “ezért mindig ünnepélyes dolog nekem, és a zenekar tagjai is annyira beleszerettek ebbe a zenébe, hogy most mindenki extázisban játszik” – hangsúlyozta a zeneigazgató.

A BFZ egy nyugat-európai turné állomásaként lépett fel Párizsban. A koncertkörút kedden Innsbruckban kezdődött, szerdán Bregenzben, csütörtökön Brüsszelben, pénteken pedig Brugge-ben játszott az együttes. A turné Hollandiában ér véget: vasárnap Utrechtben, március 8-án pedig Eindhovenben csendül fel a Wagner-program. “A közönség mindenhol nagyon lelkes. Nagyon megragadja az embereket ez a gyönyörű és szívbemarkoló, erős, intenzív zene” – mondta a fogadtatásról Fischer Iván.

A budapesti közönség három alkalommal – március 11-én, 12-én és 13-án – hallhatja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Wagner-estet, amelyből lemezfelvétel is készül a Channel Classics független lemezkiadó számára.

A párizsi koncertet a www.citedelamusiquelive.tv francia zenei internetes oldal élőben közvetítette. A felvétel a portálon négy hónapig ingyenesen hozzáférhető, majd egy későbbi időpontban a Mezzo TV is műsorára tűzi.

Rákai Zsuzsanna kritikája a március 11-i budapesti hangversenyről a Fidelio zenei portálon:

A közfelfogás szerint Wagner nehéz szerző. Olyan, akinek a művei alapos előtanulmányok mellett makacs elszántságot is igényelnek a hallgatóságtól, mivel jelentésrétegeik terjedelmes és bonyolult utalásrendje csak a legkitartóbb zenekedvelők előtt tárul fel, beavatva őket a színpadi zene evolúciójának misztikus titkaiba.

Kompozícióinak ezoterikus társadalmi funkcióját Wagner maga csaknem ugyanakkora erőfeszítéssel teremtette meg, mint motivikus összefüggéseik egyszerre drámai és elbeszélő szerepet is betöltő, komplikált hálózatát, ezért aztán a legkevésbé sem meglepő, hogy még a hatalmas, szövevényes szerkezetek esetlegesen önállósult, népszerű részleteiért sem azok zarándokolnak el elsősorban egy-egy hangversenyre, akik ismerkedni szeretnének ezzel a zenei világgal, hanem azok, akik a komponista rajongói körének régóta oszlopos tagjai. Pedig a Wagner-zene embert próbáló összetettségéről szóló legendák igazságtartalma bízvást túlzásnak tekinthető. Éppen csak ritkán fordul elő, hogy sikerül valakinek olyan műsortervet összeállítani (valamint a benne rejlő lehetőségeket maradéktalanul kibontani), amely mozaikszerűségének köszönhetően nemcsak felmenti a kevésbé gyakorlott érdeklődőket a fél napos színházi-koncerttermi táborozás kötelezettsége alól, de hangulati és gondolati tartalmának, esztétikai elvárásainak következetessége révén arra is képes, hogy felkeltse érdeklődésüket és bizalmukat a szerző életműve iránt.

Fischer Iván pontosan ezt a célt valósította meg március 11-én a Művészetek Palotájában: olvasónaplót készített saját Wagner-élményeiből, nagyon is személyes, mégis releváns kivonatot, változatos sokszínűségében is összefüggő képet rajzolva a tizenkilencedik századi német színpadi zene identitásképző hatalmáról. Gondosan megtervezett, okos interpretációi remekül illettek a részletekből összefűzött program egyre sűrűsödő feszültségéhez, egyediségük azonban egy meglehetősen szokatlan elemet is hordozott: feszes és sugárzó lelkesültségük dacára ugyanis olyan távol álltak az illúzió díszleteinek festékszagú világától, amennyire az egyáltalán lehetséges. Fischer figyelme kizárólag a formában absztrakt módon kifejlődő disszonanciára és a zenei logika által megteremtett karakterekre irányult, mit sem törődve az egyes szituációkat mintegy jelmezszerűen azonosító zenei gesztusokkal, amelyekből annak ellenére bőséggel akad Wagner zenéjében, hogy a komponista deklaráltan a drámai szükségszerűségek rendszeréből felépített, aprólékosan következetes szerkezetek megalkotására törekedett. Fischer ezeket az ábrázoló jellegű zenei elemeket sem hagyta a maguk egyezményes mivoltában hatni. A színpad kikerülhetetlenül rutinszerű mimetikus elemeit is ugyanazzal a szigorú intelligenciával kezelte, amely egész értelmezését irányította, azt a benyomást keltve ezzel, hogy előadásmódja már-már szellemibb, mint amit egy eredeti szerepkörében díszletekkel és deklamációval operáló produkció egyensúlya elbírna. (Ez az egyensúlyvesztés még annak ismeretében is reális veszedelemnek látszott időnként, hogy a program körülbelül fele a cselekményhez szorosan nem illeszkedő részletekből, nyitányokból, táncjelenetből állt.)

Leginkább a szimfonikus költemény szerkesztésmódját követő – sőt címzettje, Cosima által a műfaj ideális megvalósulásának tekintett – Siegfried-idillen látszottak ennek a gondolati komolyságnak az árnyékai, elsősorban a kicsit sápadt és reszketeg vonóshangzáson, amely a kezdőpont kikerülhetetlen nehézségei mellett a karmester fantasztikusan finom hangzáseszményének elvárásai alatt is meg-megroggyant időnként. Fischer ugyanis szinte leheletszerűen idilli karakterrel szólaltatta meg a kompozíciót, amelynek törékeny egyszerűsége, jóllehet sokkal érdekesebb és igazabb élmény volt a pirospozsgás naivitás jóval megszokottabb derűjénél, azzal fenyegetett, hogy egyetlen vaskosabb, lendületesebb mozdulat hatására szertefoszlik, ez az aggodalom pedig némi feszes éberséget csempészett a váratlanul reflektáltnak bizonyuló szépség élvezetébe. A későbbiekben viszont az egyszerre öntudatos és önelemző attitűd egyértelműen előnnyé válozott. A Tannhäuser nyitányának nemes ívei és magabiztos hetykesége, valamint a Párizs számára komponált bacchanália jelenetének szédítő, hajszolt forgataga legalább olyan világosan mutatta meg, milyen sikeres operaszerző lehetett volna Wagner, ha nem tartotta volna méltóságán alulinak, hogy azzá váljon, mint amilyen felemelő ragyogással zárta az este első felét A nürnbergi mesterdalnokok előjátékának ironikus és büszke, megindítóan valóságos ünnepélyessége.

A hangverseny második felét Az istenek alkonya hajnali közjátéka nyitotta, hogy aztán Siegfried rajnai utazása előkészítse a hallgatóságot a hangverseny drámai tetőpontjára, a Ring zárójelenetére. Az eddig tisztán szimfonikus részletekből összeállított műsor gördülékeny természetességgel változott valódi, színpadi drámává, nem csekély mértékben a Brünnhildét megformáló Petra Langnak köszönhetően. Első pillantásra, ahogyan az énekesnő felállt, és művésznői mosolyát a halálra szánt walkür arcvonásaivá rendezte át, bizonytalannak tűnt, képes lesz-e valóban átalakulni a tetralógia központi figurájává, sem kifejezetten szépnek, sem lenyűgözően hatalmasnak nem mondható orgánuma azonban elismerésre méltó meggyőző erővel jelenítette meg a végsőkig kétségbeesett, ugyanakkor mindent tisztán látó és mindent megbocsátó Brünnhilde búcsújának emberfeletti erőfeszítésből fakadó sikoltásait. Nem könnyű feladat egy négy estét betöltő színpadi eposz utolsó jelenetét önmagában megformálni úgy, hogy abban a le nem zajlott négy este minden el nem játszott drámaisága, öröme, fájdalma és tragikuma egyetlen megrázó katarzissá olvadjon össze, de Petra Langnak, Fischer Ivánnak és a Budapesti Fesztiválzenekarnak sikerült. Noha a koncert nem volt tökéletesnek mondható, nagyszerű élményt jelentett, és ez igazság szerint több a tökéletességnél.

“Hab a tortán” címmel Bóka Gábor kritikája az Opera-Világban:

A Budapesti Fesztiválzenekar Wagner-koncertje – 2011. március 13.

A sznob wagneriánus gyanakvással fogadja a nagy Richard életművének legnépszerűbb részleteiből mazsolázgató hangversenyeket. Való igaz, az eleve színpadra szánt darabok teljes, húzásmentes előadásban érvényesülhetnek igazán – a Wagner által megálmodott zenedrámai teljesség csak a zenei és színpadi megvalósítás egyaránt magas színvonala következtében jöhet létre. (Utóbbi mikéntje persze ízlés és megítélés kérdése.) Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a Wagner-muzsika önmagában is lenyűgöző, s a jó, netán kitűnő interpretáció hitelessé teheti az elvben kifogásolható, kimagozott, „highlights”-jellegű koncert-összeállításokat is. A Budapesti Fesztiválzenekar múlt hétvégén három alkalommal is előadott Wagner-műsora ilyen kivételes alkalom volt; minden elméleti kifogásunkat félretéve lubickolhattunk a zene szépségében.

Nem véletlenül használtam az imént a szépség szót, mivel elsődleges élményként a zenekari hangzás érzéki gyönyörűségét raktározhatta el a hallgató. Az elmúlt években tanúi lehettünk idehaza karmesteri szempontból világszínvonalon megformált Wagner-produkcióknak (kimondhatunk két nevet is: Fischer Ádám és Kovács János jóvoltából), olyan zsongító hangzásélménnyel azonban, amelyet most a Fesztiválzenekar produkált, itthon csak saját korábbi Wagner-előadásaikból emlékszem (két koncertszerű Walkür I. felvonás, illetve ugyanezen opera zárójelenete 1999 és 2004 között). De mondhatnék más hasonlatot is: ősszel módomban állt hallani a Tannhäusert a Bécsi Állami Operaházban – a mostani hangverseny műsorán is szereplő Tannhäuser-nyitány hangzása semmiben sem maradt el a Filharmonikusok által elővezetettől. Különbségekre persze felfigyelhettünk: a Fesztiválzenekar mélybarna vonótónusa gyökeresen különbözik a bécsiek fényes-arany hangzásától, ez azonban nem minőségi differencia, csupán az eltérő egyéniségeket jelző karaktervonás. Hasonlókat mondhatunk a rézfúvósokról is: ősszel csodálattal hallgattam a bécsi rezek könnyedségét, már-már légiességét. A Fesztiválzenekar rézfúvósai árnyalatnyival súlyosabban szólnak, ez azonban egyáltalán nem jelent nehézkességet – ez a jellegzetesség épphogy kellő súlyt ad a nem monumentalizáló karmesteri megformálás nyomán létrejött interpretációknak. A zenekari muzsikálás felsőfokát képviselő előadást hallhattunk tehát, s már ez is lényeges tapasztalatokkal járt: felhívta a figyelmet arra, hová kellene fejlődnie többi zenekarunknak – még akár a legjobbaknak is.

A karmesteri megközelítést elemezve az elismerendők elismerése mellett már kérdések is megfogalmazódnak bennem. Fischer Iván olvasata a Wagner-zene előadásának alapvető nehézségére világított rá: hogyan lehet megteremteni a nagyforma és a tematikus sokféleség kényes egyensúlyát? Különösen a Tannhäuser-nyitány esetében vetődik fel élesen a kérdés, hogy az erősen mozaikszerű, a témák kavalkádját felvonultató és kontrasztba helyező, ugyanakkor a szonátaformát megtartó kvázi szimfonikus költemény két ellentétes húzóereje miképpen békíthető össze. A mostani tolmácsolásban egyértelműen az ellentétek kiélezése kerekedett felül: dinamikai szélsőségek közötti ingadozás, a megszokottnál nagyobb tempóváltások, a kerekterek határozott elkülönítése jellemezte Fischer Iván Tannhäuser-nyitányát. Még kontrasztgazdagabb volt A nürnbergi mesterdalnokok nyitányának interpretációja, s noha ez a Tannhäuserénél szorosabb pántokkal összefogott nagyforma olykori repedezéséhez vezetett, bizonyos pillanatokban felfedező erejű meglátásokkal szolgált – a melléktéma, Walther versenydalának első megjelenése például ebben a szokatlanul lágy és bensőséges megközelítésben magától értetődően kapcsolta a Mesterdalnokok ezen zenei rétegét a koncertet nyitó Siegfried-idill stílusához. Ezzel szemben túlzottan katonásnak találtam az induló-ihletésű nyitótéma megfogalmazását – ez a hangvétel inkább a Mesterdalnokokat kisajátító irányzatok világát, mintsem a mű gyökereit, a békés és művészetkedvelő polgárság kisszerű ceremóniáit idézte. A második részt kitöltő bő háromnegyed órás válogatás Az istenek alkonyából jóval kiegyensúlyozottabb benyomást keltett: Fischer Iván itt is kontrasztgazdagságra törekedett, a Ring-muzsika összetettebb szőttese azonban ettől nem feslett fel, éppen ellenkezőleg: árnyaltabbnak, kifinomultabbnak hatott, mint máskor. Különösen szívesen emlékszünk vissza az éterien tiszta hegedűkön megszólaló anyaság- vagy újjászületés-motívum lágyságára, mely érzékileg átélhetővé tette, hogy a világ története visszatér a kezdetekhez – ismét a bölcsőnél, minden élet kezdeténél járunk.

Petra Lang énekelte Az istenek alkonya zárójelenetét: az évekkel ezelőtt Sieglindeként megismert német mezzo most Brünnhildeként tért vissza Budapestre. Az a vokális perfekció, amivel előadta monológját, már-már megkérdőjelezte a művésznő hangfaji besorolását: ezen az estén a hang sokkal inkább tűnt sötét drámai szopránnak, mintsem mezzónak – a magasságok átütő erejűek, s noha a mélységek nem mindig szólnak telten, a hanganyag mégis a kimunkáltság és a természeti adottságok szokatlanul szerencsés ötvözetével hat. Petra Lang tolmácsolásának legvonzóbb tulajdonsága visszafogott énekkultúrája volt: a legnagyobb csúcspontokon sem hagyta, hogy a szenvedély zeneietlen megoldások felé csábítsa – maximálisan kontrollált, ám érzelmileg mindvégig intenzív éneklést hallottunk, az utóbbi évek egyik legszebb Wagner-énekprodukcióját – mely méltán koronázta meg az utóbbi évek egyik legszebb Wagner-koncertjét.

Szász István kritikája a Népszava március 19-i számában “Vajákos északi varázsló” címmel:

A múlt heti pénteki hangversenyt azért – pontosabban fogalmazva azért is – előzte meg felfokozott érdeklődés, mert az egész zeneirodalmat átfogó – Bach h-moll miséjétől a huszadik századi modernekig terjedő – repertorárral bíró Fischer Iván emlékezetem szerint egész estét betöltő Wagner koncertet Budapesten nem dirigált.

Mennyire a magyar kultúra érdekében állna, ha pusztán a kivételes zenei élmény indokolná a felfokozott várakozást! De hát nem így van. Budapesten vagyunk kérem. A nevetséges “fülkeforradalom” második és a tudós filozófusoktól kezdve a rendezőkig és muzsikusokig az értelmiség és a művészvilág ellen indított új kultúrharc első esztendejében.

Ezért hát a koncert megkezdése, a Siegfried-idill felcsendülése előtt Körner Tamás, a világhírű együttes menedzser-igazgatója kényszerült a színre lépni s tájékoztni a Művészetek Palotájának közönségét arról, hogy súlyos méltánytalanság érte a művelt világ egyik legelismertebb együttesét. A kormány, jelesül a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma és a Tarlós István főpolgármester vezette Budapest 175 millió forintot vont el a főváros nevét viselő zenekar támogatásából. Ezzel a Fesztiválzenekar munkája, a hazai és külföldi koncertek, a művészek megélhetése, létbiztonsága súlyos veszélybe került. Körner igazgató egy szóval sem mondta, de a jól tájékozott fővárosi közönség tudta, hogy a pár héttel ezelőtti külföldi turnéjuk során Fischer Iván a nagytekintélyű konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitungnak nyilatkozatot adott, amelyben újságírói kérdésre válaszolva elmondotta, hogy sok dolog nyugtalanságra ad okot Magyarországon.

Ahol – így Fischer – “a gazdasági válság és a nacionalista demagógia által egyeduralomra jutott egy olyan párt, amely kétharmados többséggel rendelkezik. E nagyarányú többséget most arra használják, hogy lebontsák a demokratikus struktúrákat, ellenőrizzék a sajtót… az a veszély fenyeget, hogy az ország nacionalista diktatúrába süllyed.” A hatalom nem késlekedett a válasszal, mondhatjuk, hogy 175 millió forintos pénzbüntetéssel sújtotta a nagynevű BFZ-t. Persze, a kedves hatalom soha nem fogja elismerni büntető szigorát, hivatkozik majd gazdasági okokra, pénzhiányra, mindenre, de a tény ettől még tény marad (És azt még nem is vettük ide, hogy ha valóban ilyen súlyos gazdasági problémák vannak, akkor a most éppen rendszerkedvenc Nemzeti Filharmonikusok hogyan kaphatott csaknem 350 millióval több apanázst).

Az est műsorfüzetében egy pár soros, Réthelyi miniszternek és Tarlós főpolgármesternek címzett levélke volt, amelyben a Fesztiválzenekar barátai azt kérték, hogy állítsák helyre a világhírű zenekar működéséhez szükséges támogatást. E kritika megírásának napjáig a levelet 2467-en írták alá.

A zenekar és karnagya azt hiszem megpróbálta magát túltenni e megalázó “epizódon”. Bár az is lehet, hogy mint kiváló jellemű embereknél nem ritkaság, a méltatlan bánásmód éppenséggel legjobb képességeik megsokszorozódását inspirálta. Mindenesetre a Fesztiválzenekart ilyen nagyszerűen játszani, ilyen odaadással muzsikálni és Fischer karnagytól ilyen mesteri teljesítményt már régen hallottunk.

A Tannhauser-nyitány hatalmas erővel, a nehéz rezek ragyogó kórusának teljes pompájában szólalt meg, a közismerten gyilkosan nehéz főtémát kísérő hegedűszólam hibátlan virtuozitással kápráztatta el a hallgatókat. A Nürnbergi mesterdalnokok nyitánya túláradt az életörömtől. A tudásának, temperamentumának, mesterségbeli felkészültségének legjavát adó dirigens egy remekül felépített, a mű minden rejtett szépségét elénk táró, a bonyolult partitúra valamennyi titkát magától értetődő természetességgel kibontó teljesítményt nyújtott.

A szünet után, ha lehet, még jobb lett a produkció. A rézfúvóknál töménytelen gikszer veszélyét rejtő természetmuzsika, a Siegfried rajnai útja pompázatos zenei utazás volt; elismerés a zenekarnak, amely vette és bírta a karnagy diktálta, a szokásosnál gyorsabb tempót is.

Ha minden műsorszám nem adott volna okot a legmagasabb elismerésünkre, akkor azt mondhatnánk, hogy a befejező szám, az Istenek alkonyának hatalmas gyászzenéje és a Brunhilda tűzhalálával az egész világ pusztulását szimbolizáló zárójelenettel az együttes önmagát múlta felül. Feledhetetlen a gyászzene indítása, a mély sötétség pianisszimójából, mint valami rém barlangjából előkúszó fortisszimóig – de úristen, micsoda fortisszimó volt ez! – emelkedő nyitóakkordok, az isteni kard-motívum felragyogása, a teljes Tetralógia minden fontosabb motívumának “felsorolása”, mintha a témák sokasága valóban a megsértett és haraggal tombóló Rajna árjában kavarognának!

Nagyon jó választásnak bizonyult a kitűnő Wagner-énekesnő, Petra Lang meghívása. Nemcsak azért, mert remek művész, hanem mert Fischer Ivánnal való együttműködésében a koncentráltság, a belső összeszedettség, a zenei átélés igazi drámai produkcióját nyújtotta. Siegfried máglyáján a tűzhalálba vesző Brunhildaként olyan tisztasággal, átütő erővel, átéléssel szárnyalt a hangja, amit csak a régi nagyoktól hallottunk.

Újra átéltük, megtapasztaltuk, hogy Thomas Mann szavai szerint Wagner már a modern ember leglényegét kifejező “nemes hisztériát árasztó…vajákos északi varázsló”. A varázs ezen az estén maradéktalanul érvényesült, mindnyájan elvarázsolódtunk. És azt szeretnénk, hogy az eféle varázs még sokszor ismétlődjön. Budapest, a város nevét viselő zenekart magáénak akarja tudni. Nem engedhetjük, hogy sunyi politikai manipuláció, szűkkeblűség, a magyar kultúra ragyogó értékét veszélyeztesse, a hazai közönséget nagy nemzeti érték elvesztésével fenyegesse.

A Papíruszportál kritikai honlapon Lehotka Ildikó írása “Best of Wagner” címmel:

Wagner művészetének esszenciáját mutatta be a Budapesti Fesztiválzenekar három koncerten, Fischer Iván vezényletével, a szólista Petra Lang volt. Wagner szinte csak operát írt, a koncerten is – egy kivétellel – operarészletek szólaltak meg, egyetlen hosszabb részben szerepelt csak énekes szólista. A túlnyomórészt zenekari részletekből összeállított program ha nem is Wagner különleges énekhangokat kívánó zenéjét mutatta be, arra tökéletesen alkalmas volt, hogy a nagyszabású darabok kisebb részleteivel elvezesse a zeneszerző életművéhez – a könnyebben megbarátkozhatókkal – a közönséget. Aki pedig rajong a német komponista művészetéért, az rácsodálkozhatott egy-egy izgalmas pillanatra Fischer Iván jóvoltából.

A Siegfried-idill története valószínűleg közismert, Wagner Cosimának, Liszt lányának, Hans von Bülow néhány hónapja elvált feleségének születésnapjára írta, két kislány után a harmadik közös gyermekük, Siegfried születése, mely a triebscheni villa lépcsőin hangzott el. Wagner teljesen titokban tanította be a művet, beleszőtte a Ring harmadik darabjának motívumait. A Szimfonikus születésnapi ajándék (Wagner Tribscheni idillnek is nevezi a művet) mellé egy verset is csatolt.

A zenekar ülésrendje szokatlan volt, a fafúvósok egy része a vonósok előtt ült. Az együttes jól érzékeltette a darab hangulatát, azt a személyes hangvételt, benne némi pátosszal, mely az idillt jellemzi. A belső szólamok varázslatosan vitték előre a számomra hosszú művet, a pianók sokfélesége nagyon tetszett. A csak lazán az opera műfajhoz kapcsolódó mű után három operarészlet hangzott el; a Tannhäuser nyitány (Wagner még a klasszikus elnevezést adta, igaz, utoljára) és a Bacchanália. A nyitás kissé jellegtelennek tűnt, később – a vonósok lefelé lépő kéthangos motívumainak rövidsége – egyedi színt adott a zenének. A bacchanália előadása valóban a felfokozott érzéket ábrázolta, fantasztikus hangzással, forgataggal, fékezhetetlenül áradt a mindent elsöprő zene. A párizsi változatot érdemes lenne többször hallani, a végletek összegzése, annak megfogalmazása miatt; a zarándokok kórusának motívuma a nyitáskor, Vénusz barlangjának fülledtsége.

A hús-vér embereket vígoperai környezetben bemutató A nürnbergi mesterdalnokok előjátéka mindig valamiféle pátosszal szól a koncerttermekben. Fischer Iván most lehántotta a kísérőjelenségként állandósult monumentalitást. Az előjáték felépítése így jóval nagyobb ívűvé vált, talán az imitációs rész lehetett volna erőteljesebb, de a hatalmas erővel zárt részlet igen míves volt.

Szünet után Wagner életműve és az operatörténet legnagyobb szabású művéből hallhatott a nagyszámú közönség részleteket, pontosabban a záró zenedráma, Az istenek alkonyának három részlete szólt. Az énekesnő, Petra Lang végig a színpadon volt, a Hajnal és Siegfried utazása, a Gyászinduló, majd Brünnhilde ébredése hangzott el. Érdemes volt megfigyelni, hogy a természetfestő Hajnal és a Walhalla megsemmisülése közt Wagner hányféle hangulatot jelenít meg, és a zenekar hogyan tolmácsolja mindezt. Az árnyalatok festése, a dinamikai megvalósítás mellett a gyönyörű hangzás jellemezte a koncertet. A rengeteg vezérmotívum – a Zárójelenetben a négyestés opera legtöbbje megtalálható – nemhogy kioltotta, darabolta volna az előadást, hanem éppen egységbe fogta. Petra Lang nem először énekelt a Fesztiválzenekarral. A nagy Wagner-énekesnőként ismert művész ezen az estén is nagyszerű volt, de nem csak zenei értelemben. A Hajnal felcsendülésekor mosolyogva ült, a Siegfried halálát követő Gyászinduló iszonyatos mélyrezes és ütős fortéi alatt arca sötétté, gondterheltté vált, a zárójelenetben éneklése pontosan érzékeltette a szerelmes, megcsalatott nő belső világát. Petra Lang nagyszerűen énekelt, kezdetben talán elfogódottan, de ahogy hömpölygött előre a zene, úgy teljesedett ki szólamában.