Váltás mobil nézetre
_SA80335

A két legmeghatározóbb és legemlékezetesebb pont egy-egy tétel vagy darab hallgatásakor: a beintés utáni megszólalás és a leintés utáni elhallgatás. Az összes többi csúcspont, líra, szóló csak ez után következik. A Budapesti Fesztiválzenekar egyik óriási erőssége épp a két említett pont hibátlan kivitelezése. Szeptember 12-i koncertjükön sem volt ez másképp. MONA DÁNIEL KRITIKÁJA.

[...] Akármilyen hosszú mű a Mahler: Hetedik, itt is a tételkezdő és -záró hangokat, illetve szakaszokat éreztem és érzem kulcsmomentumoknak. Fischer Iván pedig bámulatosan kezeli ezeket a pillanatokat! A nyitó tétel gyászindulójának mély vonósai hátborzongatóan szakították félbe az előtte megteremtett síri csendet. A tenorkürt (Bazsinka József), illetve a trombita és a fafúvósok úgy adogatták egymásnak az alapmotívumot, mintha csak egy hangszíngombbal kapcsolgattak volna köztük, pedig egyazon hangszerről lenne szó. Külön szót érdemelnek általában a rezek (kiváltképp a tenorkürt szóló), mivel gikszerek nélkül, pontos intonációval – és ami a legfontosabb –, szép hangszínen játszottak az egész darab során. A tuttik elengedhetetlen és lenyűgöző erejű részei voltak, de megmutatták hangszereik érzékeny, melodikus oldalát is. Erre adott lehetőséget a 2. tétel (Nachtmusik) eleje is, ahol két kürt felelget egymásnak. A kürtök játéka önmagában is lírai volt, a párbeszédből következő hangszínváltások viszont odaláncoltak minden fület, előrevetítették a tétel minőségét. A klarinétok szinte észrevétlenül vették át és lendítették tovább a kezdő motívumot, majd sorra bekapcsolódott az összes fúvósszólam. Az imént még sütött a nap, és mire észbe kapunk, már besötétedett, ciripelnek a tücskök, zsong az éjszaka. Mindez zenében – feltűnés nélkül. [...]

A teljes cikket a Playliszten olvashatják el.