Váltás mobil nézetre
Fischer Iván- A karmester a diktátor szimbóluma

Október közepének egyik hétvégéjén abból az alkalomból ültek össze a Fesztiválzenekar zenészei, hogy megemlékezzenek a száz éve született Solti Györgyről. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

A Soltinak áldozott programban nem a karmester által is preferált művek jelentek meg, nem azok, amiket gyakorta megszólaltatott, mikor hazatért. Tehát akár úgy is fogalmazhatnánk: nem a programmal, hanem a játék, a megszólaltatás színvonalával adózott a zenekar az őket a zene legmagasabb ormaira elvezető Mester emlékének.

A koncertet egy rövid, Soltiról szóló beszélgetés vezette be: a Fesztiválzenekarnak ugyanis többször volt alkalma együtt dolgozni a múlt század egyik legjelentősebb operakarmesterével, utolsó lemezét együtt készítették. Az anekdotázók némileg elfogódottan és lelkesen emlékeztek. Solti rövid, tulajdonképpen a lényegre, a hangjegyekre szorítkozó útmutatásaiból egy önmagával sosem elnéző, mindig a legtöbbet követelő, szigorú és zárkózott, energikus emberre következtethettünk.

A zenekar vezetője, Fischer Iván is azt tartja elsődlegesnek, ami a kottában áll: messzemenőkig kottahű előadást követel. Különösen akkor, ha az általa felettébb tiszteltek műveit vezényli. Alkatilag azonban egészen másnak tetszik, mint az introvertált Solti, akár a koncert előtti rövid videó-üzeneteit, akár éjféli koncertjeit, akár a Solti emlékének szentelt estjét hallgatjuk. Míg Solti személyiségtípusát tekintve kolerikus, a Fesztiválzenekar jelenlegi Mestere inkább mondható szangvinikusnak. Mindebből következően az olykor erősen fecsegőnek, felszínes virtuóznak minősíthető Dohnányi Ernő zeneszerzői életműve jobban illik Fischer Ivánhoz, mint Soltihoz, aki, ha magyar szerzők művei közül kellett választania, ritkán játszotta a tanáraként is olykor meglehetősen léhának mutatkozó Dohnányit. Dohnányitól csak a Változatok egy gyermekdalra lelhető fel a diszkográfiájában (Decca, 1990, közreműködik: Schiff András), és Dvorák szimfóniái közül is szívesebben vette lemezre sokadik alkalommal a Kilencediket, mint a remekbeszabott, de nem olyan közkedvelt Nyolcadikat.

Miben is tudta tehát megidézni ez az október 14-ei koncert a nagy Mester szellemét? A Solti életművéből válogató karmester egyik lemezének címe adja meg a választ: karizma és vitalitás. Fischer egyénien, de nem egyénieskedve, nem elsősorban a darabok humoros oldalát megragadva, hanem komoly műként játszva, és ezért roppant humorosan adatta elő a Variációkat és az e mű előzményének is tekinthető Szimfonikus perceket.

Mindkét mű nagyszabású megszólaltatása érzékeltette, Dohnányi sosem lépi át a századfordulós romantika határait, erős hajlama van arra, hogy minden tételt bombasztikus, zengő befejezésekben teljesítsen ki, de mintha ezen befejezésekben nevetne a legjobban magán. Ahogy Tóth Aladár is leszögezte fontos tanulmányában: Dohnányi alapvetően reprodukáló művész, ami jelenti azt is, hogy előadóként jelentősebb, mint komponistaként, és azt is, hogy szerzőként akkor a legerőteljesebb, ha másokat parodizál, utánoz, ha mások stílusát követve ír karakterdarabot. Ünnepi nyitánya, amit nagy Kodály- és Bartók-művek társaságában adtak elő, feledhető, ám a könnyedebb Szimfonikus percek, melyen nem érződik a nagyot akarás, szerethetőbb. Különösen egy olyan előadásban, mint Fischeréké: maradandó élmény volt a Capriccio fafúvósainak lendületes suhanása, a Rapszódia kissé szomorkás, elfogódott nyitása, a Scherzo rézfúvós pompája, eleven, nyers hangja.

De elementáris erejűnek, a megidézett szelleméhez valóban méltónak leginkább a Variációk mutatkozott: komor, gigászi kezdése egy Beethovenen túlnőni akaró szerzőt sejtetett, és szinte érezni lehetett nemcsak a derűt, hanem a megkönnyebbülést is, amit Várjon Dénes belépése a nálunk Hull a pelyhes, fehér hóként ismert dallammal kiváltott. Várjon a következő tétel futamait, nyaktörő száguldását olyan jól bírta, annyi színt és életet vitt bele ebbe a csacska kis paródiába, hogy nyugodtan mondhatjuk, e műnek jobb, értőbb előadását, ami nemcsak humorral telíttet vonásait, de komoly arcát is megmutatja, nehéz ma elképzelni. A Budapesti Fesztiválzenekarnak ezen az estén különösen a fúvós szekciója produkált rendkívülit.

A művet hajlamosak sokan úgy előadni, mint a romantika nagy szerzőinek paródiáját, amely néha túlmutat a paródián és egyfajta dicsekvésnek hat – mintha Dohnányi ezzel a művével mutogatná: látjátok, ezt is tudom, még Brahmsot is, Schumannt is tudom imitálni. Fischerék előadásának egyik legnagyobb meglepetése az volt, hogy a művet egységesnek, nem hangzótömbökre, a parodizált szerzőkre szétválasztva játszották, hanem úgy, mintha az valóban egy formailag nagyon gazdag és minimum Beethoven Ötödik zongoraversenyéhez hasonló zongoraverseny-himalája lenne.

Elképzelhetőnek tartom, hogy Glenn Gouldnak – aki szerint ez az egy értékes zongoraverseny létezik – ez az előadás, ez a megformálás nem tetszett volna: ugyanis az előadás nem csinált majmot a formából, nem azt mutatta meg, hogy az hasznavehetetlen és értelmetlen. Az V. variációban a harangjátékot idéző muzsika rengeteg nosztalgikus színnel telítődött, a következő tétel, a bécsi valcer pedig Richard Strauss a régi úri világot sirató, tehát nem könnyed valcerjeinek ütemében ébresztett vágyat egy még csak konflisok járta úri Bécs után. A XI. tétel koráldallama kifejezetten komor lett, robosztus. Ennél még Dvorák nagyszerű szimfóniájának ódon várkastélyt idéző második tétele is derűsebb volt.

Az első részt Várjon Dénes – aki ismét bizonyította, hogy generációja egyik legjobbja – egy röpke kis (vélhetően) Dohnányi-művel zárta. Várjon az, akinek a Variációk különösen jól fekszik, hiszen nem egy szerzőt közelít meg a Dohnányi parodizálta szerzők, Brahms, Schumann, Liszt felől. Játéka tiszta, üde, billentése ugyanakkor határozott. Nemcsak az ECM Kiadónál felvett legutóbbi Liszt-lemeze (és azon különösen a h-moll szonáta), de e koncert is bizonyítéka annak, hogy felnőtt az idősebb generáció nagyjaihoz is, Ránkihoz, Kocsishoz.

A szünet utánra maradt Dvorák azon szimfóniája, melyet – tájakat idéző bensőségessége, láttató ereje miatt – párba szokás állítani Beethoven Hatodikjával. A csellók mintha egy mély, vágyakozó sóhajtás után kezdtek volna bele a nosztalgikus első tételbe. Az ódon várkastélyban bolyongás bevezető vonósfutamaira nem is annyira az ünnepélyesség, mint inkább a meddő komorság volt jellemző: ez a tétel, és egyébként a pajkosabb Dohnányi mű nem egy tétele is úgy szólt, mintha egy Hitchcock-film, egy thriller álcáját öltő melodráma kísérőzenéje lenne. A Scherzo is filmzenének hatott: tömör volt és erőteljes. A koncert végén ismét a fúvósokat volt oka a MÜPA közönségének ünnepelni.

Kevesen voltak talán, akikben felmerült, vajon hogyan vezényelte volna ezeket a műveket a száz éve született Solti György, ám annál többen lehettek, akik azt gondolhatták, méltóbban nem lehetett volna megünnepelni az egyik legnagyobb magyar karmester századik születésnapját.

revizoronline.com