Váltás mobil nézetre

A francia koncertesteket mindig szeretjük. A hét végén a Budapesti Fesztiválzenekar adott válogatást a múlt századforduló és a 20. század első harmadának különleges francia termé­keiből a Művészetek Palotájában. Elhozták vezényelni Marc Minkowskit, aki a Les Musiciens du Louvre alapító-karmestereként tette le névje­gyét, elsősorban a barokk szerzők apostolaként, másodsorban az egyéb, akár huszadik századi alkotók csemegének számító darabjai előadásával.

Kezdésnek az időrendben is első helyre sorolható Gabriel Fauré szvitjét, a Pelléas et Mélisande-ot játszották.

Az art nouveau, az impresszionizmus és a századforduló minden naivitásával átitatott szvit remek indítás, a négy tétel – a harmadik, a Sicilienne később került bele, és önálló életet is kezdett élni – mind megjelenít valamit, és bár kellemes muzsika, feszengtünk a következő műsorszámra várva.

Amely Francis Poulenc versenyműve két zongorára és zenekarra. A versenymű, amely mintegy harminc évvel később született, mint a Fauré-szvit, a francia zene teljesen más arcát mutatja. Expresszív, indulatos, a következő másodpercben a kéziféket berántva elmerengő, lassú, aztán megint csapongó, ide-oda kapkodó. De legfőképpen: zseniális. A két, egymáshoz tolt zongora nemcsak egymással felesel, hanem a zenekar is bele-beledumál játékukba – kinek jutna eszébe a zongorával unisono rézfúvóst, fafúvóst, pizzicato-vonóst megszólaltatni, ha nem egy francia szerzőnek? Az első tétel vége felé, a légies, gamelánzenét utánzó résznél megborzongunk: a zongora a saját visszhangját is megszólaltatja, miközben negédes vonósdallam is fölé úszik – a másodiknál a csellista üveghangja kissé félresikerül, de nem bánjuk –, és a borzongás egyet jelent: jó zene, jó előadók. A Mozart-hatású lassú tétellel visszaröpülünk néhány évszázadot, a záró tétel néhol ideges váltásai viszont megelőlegeznek sok mindent, ami a zenében ez után következik majd. Ám főképp a már elvesztett naivitás és ártatlanság az, ami érződik. A két fiatal francia zongoraművész, David Kadouch és Guillaume Vincent – mindkettő neves koncerttermek rendszeres vendége – derekasan megküzd az ujjgyilkos futamokkal. Kifejező, bár helyenként túlművészieskedett játékuk pontos és élvezetes, a zenekar pedig méltó társuk.

A szünet utáni csemege az extengerész Albert Roussell harmadik szimfóniája. A táncjátékokat, több szimfonikus alkotást jegyző hajós művét leginkább csapongónak neveznénk, közben a zenekar, mindenféle ütőssel, cselesztával kiegészítve hol erős expresszivitással, hol lírai elmerengéssel muzsikál, de mintha egyik nem következne a másikból. A Maitre, Marc Minkowski, úgy tűnik, nem fogja szorosan a zenekart – nem, mintha kellene –, viszont aranyosan és kifejezően „muzsikál” a testével. Mindenesetre már várjuk a márciust, amikor ismét ide látogat a saját zenekarával, a tavaszi fesztiválra.

magyarhirlap.hu