Váltás mobil nézetre
Egy új világot zár magába

Benjamin Britten: Noé bárkája – előadás az Eötvös 10 Művelődési Központban

A hazai kulturális kínálatot tanulmányozva örömmel állapíthatjuk meg, hogy a különböző megszorítások ellenére a fiatalok művészeti nevelésére irányuló törekvések nem szakadtak meg. Ami sok helyütt már közhelynek számít – a jövő közönségét, de akár csak a jövő kiegyensúlyozott embereit ma kell kinevelni – szerencsére nálunk is egyre inkább kezd iránymutatóvá válni. Ez vezette a Budapesti Mahler-ünnep szervezőit is, amikor szeptemberben a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában bemutatták Britten Noé bárkája című gyermekoperáját. A készítők a bemutatót megelőzően számos helyen nyilatkoztak az értékőrzés, értékmentés kérdéseiről. A gyermekek még nagyon fogékonyak mindenféle hatásra, és a mai világban sok minden verseng a figyelmükért, érdeklődésükért. Így egyáltalán nem magától értetődő, hogy az értékes kultúra felé fordulnak majd, ehhez segítségre, óvatos iránymutatásra van szükség. Egy Noé bárkájához hasonlóan kell tehát kimenteni a gyerekeket a tömegcikkek áradatából, és vezetni őket egyrészt a zenéhez, másrészt a zene segítségével ahhoz, hogy egészséges lelkű felnőtt váljék belőlük.

A kulturális intézményekben tartott ifjúsági előadásoknál még többekhez juthatnak el azok, amelyek a gyerekeket saját környezetükben keresik fel, így a Noé bárkájának bemutatóját is több előadás követte iskolákban, végül pedig a Tóth Aladár Zeneiskola szervezésében a hatodik kerületből jöttek osztályok az Eötvös 10 Művelődési Központba, hogy megtekintsék a produkciót. A bevezetőt a meghívó iskola igazgatónője tartotta, amiben ismertette a főbb tudnivalókat a darabról. A magyarázat kicsit talán szájbarágósra sikerült – míg az első sorokban ülő kisebbek érdeklődve hallgatták a díszlet- és a jelmeztervező meghatározását, a rutinosan a hátsóbb sorokban helyet foglaló kamaszok figyelmét ez kevéssé kötötte le.

Szerencsére a rendező-karmester Philipp György jól ért a gyerekek nyelvén. Még a darab kezdete előtt magához ragadta a mikrofont, hogy megtanítsa a közönségnek, hogyan vehetnek részt aktívan az előadásban. A mű ugyanis több olyan himnuszt tartalmaz, amelyek az angolszász kultúrkörben széles körben ismertek, így az opera eredeti közönségének lehetősége volt éneklésükkel is bekapcsolódni a darab megszólaltatásába. Itt az előadás elején mindenki kapott kottát, és a karmester vezetésével el is próbáltuk az énekeket, ahogyan az özönvizet okozó vihart megjelenítő hangeffektusokat is. Már elsőre is szép, tiszta gyerekhang csendült fel, bár ebben az előadás szereplői is segítettek egy kicsit. Philipp György könnyedén kezelte a gyerekek nem mindig teljesen építő jellegű hozzáállását is, humorosan intette meg azokat, akik nem figyelnek: ha valakinek a mobiltelefonja megzavarja az előadást, azonnal abbahagyják, és kezdik elölről. Végül a csettintgetésbe-tapsba az éneklésnél még zavartan egymásra tekintgető kamaszok is bekapcsolódtak.

A fiatal rendező-karmester munkásságára tekintve egyre határozottabban megnyilvánuló program rajzolódik ki: gyerekeknek-fiataloknak szóló, népszerűsítő operaelőadások létrehozása, az ifjabb korosztály számára ismerős nyelvi és tárgyi referenciák felhasználásával, viszonylag egyszerű vizuális formanyelvvel, amelynek köszönhetően a produkció könnyen szállítható. Bevallom, a korábban látott Bastien és Bastienne-előadás (amiről kollégám kritikáját olvashatták oldalunkon) engem nem győzött meg, akkor túlzónak és gyakran önmagáért valónak éreztem számos megoldást. Ezúttal azonban – talán a mértéktartóbb átdolgozás, talán a Noé bárkája deklaráltan gyermekopera-volta, talán a beavató jellegű előzmények miatt – a módosítások remekül illeszkedtek az egészbe, és megmutatták a megközelítésmód létjogosultságát.

Az előadás nagyrészt azokkal a feltételekkel valósult meg, mint a szeptemberi bemutató. Mindössze négy felnőtt szereplő van, két énekes (Noé és felesége: Cser Péter és Bakos Kornélia), egy prózai színész (az Úr hangja: László Zsolt) és egy táncos (Gergye Krisztián). Nagy öröm látni, hogy ugyanazok a nagyszerű és elismert művészek, akik akkor a nagy presztízsű előadóhelyen részt vettek a produkcióban, most ugyanolyan elhivatottan játszanak az iskoláscsoportoknak tartott előadásban. Noé gyermekeit, azok feleségeit, Noé feleségének barátnőit, valamint az állatokat gyerekek keltették életre, és a zenekarban is számos ifjú zenész foglalt helyet (Britten kimondottan úgy írta a zenekari szólamok egy részét, hogy azt ők is meg tudják szólaltatni).

Néhány, a speciális körülményekhez igazított változtatás azért történt az előadáson: a Medve szerepét alakító fiatalember a bevezetőben a szuperhősökre és a közeledő világvégére tett utalások mellett a gyerekeket elkísérő gonosz tanárokat és végtelen hosszúságú beszédeket tartó igazgatókat is megemlíti (ez utóbbi az elég hosszúra nyúlt üdvözlőbeszéd után különösen viccesnek hatott). Ezután láthatóak lettek a jelzésértékű díszletek és a jelmezek, amely a nyilvánvaló praktikussági szempontok (az előadás különböző iskolák tornatermeit járta meg) mellett akár a beavatás részének is tekinthető: a gyerekek arról is ismereteket szereznek, hogyan működik egy színházi előadás, láthatják, hogy csak egy fehér ruha és egy álszakáll kell ahhoz, hogy valakiből Noé váljon, a bárkához pedig elég néhány deszkamintás lemez. A legötletesebb az állatok megjelenítése: a gyerekszereplők fején két összeillesztett rajzból háromdimenzióssá tett állatfejek találhatók. A gyermeki fantáziavilágtól ez a megközelítés egyáltalán nem idegen, és így talán a későbbiekben sem fogják egy előadás legfontosabb elemének tekinteni az illúziókeltő díszleteket.

A különböző korosztályok eltérően reagáltak: a kisebbek lelkesek, és részt vesznek az éneklésben és a dobogásban-tapsolásban is, míg a kamaszokat már nehezebb elvarázsolni, bár érdeklődőek voltak, figyelmük időről-időre inkább egymás, mintsem a színpad felé fordult. Sajnos ebben nagyon rossz példát kaptak a leghátsó sorban ülő néhány felnőttől, akik végigbeszélgették az előadást. Ha a gyerekek ezt látják tőlünk, hogyan várhatjuk, hogy máshogyan viselkedjenek?

Végül álljanak itt azoknak a megállapításai, akik a leghivatottabbak rá, hogy véleményt mondjanak az előadásról. Két iskoláscsoportot kérdeztem meg, hogy tetszett nekik, amit láttak-hallottak.

A Terézvárosi Kéttannyelvű Iskola ötödik osztályosainak nagyon tetszett a darab zenéje, és ők maguk is bekapcsolódtak az éneklésbe, habár egyszer belezavarodtak. „Furcsa volt, hogy egyszer csak elkezdett balettozni a Holló” – utal Gergye Krisztián produkciójával kapcsolatos benyomásaira egy igen cserfes kislány, majd megtudom, hogy a balettra azért annyira fogékonyak, mert az osztályból többen már két operaházi előadást is láttak: a Hófehérke és a hét törpét, valamint A rosszul őrzött lányt.

A Derkovits Gyula Általános Iskola hatodik osztályosai érdekesnek találták az előadást: „Közben láttuk folyamatosan Isten ábrázolását” – emeli ki egy fiú a kivetítőn az Isten megszólalásaikor megjelenő betűhalmazra utalva. Osztálytársának az állatábrázolások tetszettek, habár az elefántot hiányolta közülük. Legtöbbjüknek ez volt az első operatapasztalata, de azért ők is lelkesen részt vettek az éneklésben, és szívesen néznének még hasonlót.

Reméljük, lesz rá lehetőségük.

Kondor Kata