Váltás mobil nézetre
Egy osztályon felüli  oboaművész, François Leleux

A szólista a torinói “Concerti del Lingotto” rendezvény keretében tartott hangversenyen lepett fel, a Budapesti Fesztiválzenekar kíséretével, amelyet az együttes zeneigazgatója, Fischer Iván vezényelt. A hangverseny műsorán többek között Mozart K314-es oboaversenye és Liszt Faust szimfóniája szerepelt.

Köztudott, hogy a szólóhangszerek közül a koncertprogramokon rendszerint elsősorban a zongora, másodsorban a hegedű (és a cselló) játssza a főszerepet, és a közönség tetszését is ezek nyerik el leginkább – az oboa sokkal ritkábban szerepel a műsoron.

Így már önmagában elegendő volt a zenerajongó közönség érdeklődésének felkeltésére maga az a tény, hogy egy olyan osztályon felüli oboaművész, mint François Leleux egyáltalán fellépett Torinóban a Budapesti Fesztiválzenekar vendégszólistájaként a “Concerti del Lingotto” keretében rendezett hangversenyen, amelyet március 4-én, hétfőn tartottak a Gianni Agnelli Auditoriumban, Fischer Iván, az együttes zeneigazgatójának vezényletével.

Nem véletlen hát, hogy a terem színültig megtelt. A művész repertoárja a barokk zenétől a kortárs zenéig terjed, játékára abszolút tökéletes és tévedhetetlenül biztos technika, csillogóan szép hangzás jellemzi, s ez, a lényéből áradó hihetetlen magabiztossággal és magnetizmussal párosulva az első hangoktól kezdve rabul ejtette a hallgatóságot.

Így Mozart K314-es (K285d) oboaversenyét az ő előadásában hallani valódi ünnepet jelentett. Remek stílusérzék, milliméterre kiszámított frazeálás, kifinomult és intelligens interpretáció már a szép bevezető tételben is, teljes összhang a zenekarral, tökéletesen átlátható és világos előadásmód. A hibátlan virtuozitás a cadenzában éri el a csúcspontját. A bájos Adagióban (amely mindazonáltal nem éri el a K622-es klarinétverseny felülmúlhatatlan tökéletességét és utolérhetetlen költőiségét) Leleux olyan lágy és bársonyos hangzást produkált, amely mintha simogatta volna a vonósanyagot, és egyedülálló érzékenységgel szólaltatta meg a finom partitúra árkádiai színeihez illő hihetetlenül finom pianissimókat.

Az elmés frázisokkal teli finaléban csupa frissen áradó, csillámló ritmussal játszott, végig teljes összhangban maradva a zenekarral, amelyet Fischer Iván biztos kézzel vezetett. A hatalmas és több mint megérdemelt tapsviharra válaszképp Leleux kicsit tuljátszott gesztusokkal, de valódi szívélyességgel még néhány perc költészetet ajándékozott a közönségnek Gluck “Orfeusz”-ából vett híres “Boldog lelkek táncá”-val, amelyet ugyancsak ritkán szólaltatnak meg ekkora finomsággal.

De mindez elegendő is lett volna ahhoz, hogy száz százalékosan méltányolni tudjuk egy kiváló szólista képességeit. Véleményem szerint nem volt szükség arra, hogy bevezetésképp előadják a 19. századi oboavirtuóz, Antonio Pasculli, az „oboa Paganinije” (vagy Dragonettije vagy Bottesinije) variációit Donizetti “A kegyencnő”-jének témájára, ezt a csillogó, de rendkívül csúnya, lapos és üres, a kor szellemében írt alkotást, amelyet Leleux ugyan – ezt el kell ismernünk – (csaknem) elfogadhatóvá tudott tenni.

Ezután következett a tartalmas hommage, amellyel a legfontosabb magyar zenekar hazája vedőszentjének, Lisztnek adózott, akitől a túláradó (helyenként, az igazat megvallva, inkább kusza) Faust szimfóniát hallhattuk.

A zenekar, amelyet Fischer Iván, a figyelmes és precíz karmester remekül vezényelt, itt csodálatosan gazdag színskálát vonultatott fel: nagy kifinomultságot, ahol kellett, ott túláradó bőséget, hatásos és gördülékeny ritmust, hatalmas, helyenként heves és vibráló hangzást, és jól kiemelte a látványos wagneri asszociációkat amelyek a partitúra legjellemzőbb jegyei közé tartoznak.

Fischer végtelen gonddal cizellálta a bensőségesebb középső résznek, Margit szűzies portréjának színárnyalatait, gondosan kiegyensúlyozva azokkal az elemekkel, amelyek a harmadik tételben Mefisztó kénszagú, sátáni figuráját voltak hivatottak felidézni.

Nagyszerű bemutatkozási lehetőség volt ez a zenekar számára, amely Fischer tapasztalt karmesteri palcáját követve kiválóan bizonyított – remek fugátók, soha egy lankadás, semmi letérés a kijelölt útról, miközben baljós és groteszk tájakon, karikaturisztikus képeken és sok egyéb akadályon áthaladva jutottunk el a lezárásig. Kiváló előadást hallottunk, annak ellenére, hogy őszintén szólva volt egy eredendő – vagy hogy mérnöki kifejezéssel éljünk, strukturális természetű – hibája: maga a partitúra, amely helyenként reménytelenül túláradó, és ezen az alkati sajátosságán még egy ilyen hibátlan és beleérző előadás is alig volt képes javítani.

És ez után a komoly (a közönség részéről is nagynak ítélt) teljesítmény után a szimpatikus karmester sztentori hangon és jó olaszsággal bejelentette, hogy ráadásként és “a tavasz köszöntéseként” ifj.Johann Strauss egy polkáját adják elő, amely nagyszámú és túlságosan is barátságos madárcsiviteléssel volt tele. Szórakoztató darab, de semmi több: talán jobb lett volna, ha a fausti arckép utan, amelyet “fejünket a kezünkbe temetve hallgattunk végig”, egyszerűen vége lett volna a hangversenynek anélkül, hogy a derék Strauss kicsit provinciális és elnagyolt élceit is meghallgattuk volna. Ez így kicsit olyan volt, mintha egy Dante-est után egy ripacs lepett volna a színpadra, hogy előadjon valami közönséges viccet, sok reszlettel (ld. a kakukk, aki sehogyse akar visszavonulni). A közönség azonban tetszésének adott hangot, és katartikus megkönnyebbüléssel, nagy tapssal jutalmazta a produkciót.