Váltás mobil nézetre
Egy előítélet vége

Kissinger Sommer – Bad Kissingeni Nyár. Fischer Iván augusztusban hivatalosan is elfoglalja vezetőkarnagyi posztját a Gendarmenmarkton, a berlini Konzerthausorchester élén. Bemutatkozására azonban már tavaly októberben sor került.

Szemében az új szerződés, amelynek értelmében Lothar Zagrosektől veszi át a stafétabotot, egyelőre bizonytalan kimenetelű kaland, mivel valami teljességgel új dologra kell berendezkednie – ahogy természetesen a zenekarnak is.

Mostani zenekara esetében egészen más a helyzet: „A Budapesti Fesztiválzenekar egy család, és az is marad” – mondja. És ezt ő már csak azért is bízvást mondhatja, mert ő volt az, aki 1983-ban Kocsis Zoltán zongoraművésszel megalapította, és azóta is vezeti a zenekart. Ez a szoros kapcsolat zenei téren is megmutatkozik: Fischer Iván nagyon pontos és nagyon ökonomikusan dolgozó dirigens. Ezt meg is engedheti magának, hiszen zenészei pontosan tudják, vezetőjük mit akar tőlük, és ezt mindennemű veszteség nélkül meg is tudják valósítani. Az eredmény életteli, plasztikus zenekari hangzás, amely egyszerre homogén és áttetsző.

Már ezért is örömmel tölti el hallgatóját Liszt Nr. 1. Mephisto-keringőjének „Tánc a falusi kocsmában” tétele, amelyet többnyire elég vacakul, összemosódottan szoktak játszani, hogy a hallgató ne vegye észre azonnal, milyen nehéz játszani valót jelent a zenekarnak ez a Liszt-mű A budapestiek előadásában másképp szólt: Hirtelen világossá vált, mi volt Liszt célja, amikor a hangzáshegyeket egy csipetnyi Walpurgis-éjjel vegyítve egymásra tornyozta, zeneileg irányított és ellenőrzött delíriummá, majd zuhanássá fokozta. A zenekar nem egyszerűen csak elhalkult: Fischer azt a tántorgó, szédítő érzést és azt a fáradtságot jelenítette meg, amely egy ilyesfajta táncot követően lép fel.

Bartók 3. zongoraversenyének szólistája Igor Levit volt. Fischer családjában igazán úgy érezhette, a família befogadta. Ritkán hallani, hogy szólista és zenekar ilyen fokú egyetértésben, ennyire egy szinten muzsikáljon, mint ebben a Bartók-versenyműben. Még a konfrontatív részekben is egységnek érezte magát a két fél. És hiánytalanul illeszkedő koncepcionális egyetértés jellemezte azt is, ahogy a bartóki esztétika nem tipikus vonásairól gondolkodtak. A ritmika háttérbe szorulásáról a meglepően gazdag melodikus elemek mögött, ami szólistának és zenekarnak egyaránt lehetőséget nyújtott arra, hogy a halk, kamarazenei hangzásban keressék a kifejezés eszközeit, hogy ne a hangerőt, a plakativitást hangsúlyozzák, és hogy meglepő hangszíneket keverjenek ki. Ez adta az alkalmat Igor Levitnek is, hogy a zenekarral szembeni pozícióját folyamatosan újradefiniálja: hol kívülálló legyen, hol ellenfél, hol a zenekar szerves része, amely egyszer (kivételes egységben) együtt játszik a zenekarral, máskor meg ellene. Kitűnő volt ez a jól kiszámított együttjáték a bátran lassú tempóban megszólaló Adagio religiosóban, ahol szólista és zenekar nyugodt dialógusba lép és elmondja a magáét, és amelynek feszültsége az állandóan változó érzelmekből táplálkozik. Az ilyesmi természetesen csak akkor sikerülhet, ha a zenekar olyan szólistával dolgozik, aki világosan artikulálni tudja a szándékait. Mindez ezen a hangversenyen csodálatosan funkcionált. Egyáltalán nem jelentett nehézséget szépnek hallanunk ezt a zenét, még a zárótétel némileg kemény fugatójában sem. Sokak számára ez a koncert a Bartókkal való megbékélést jelentette. Ráadásképpen a szólista, Igor Levit Debussy lebegő szépségű „Des pas sur la neige” című prelűdjét játszotta el.

Azt, hogy a budapesti zenekar mesés Brahms második szimfóniát játszik majd, mindenki előre tudta, hiszen évekkel ezelőtt egyszer már játszották itt a darabot. Ám megint egyszer meglepőnek éreztük azt az elkötelezettséget és lelkesedést, amellyel játszották, azt, hogy előadásukban milyen plasztikussá vált a mű architektúrája, hogy milyen sok dallam rejtőzik ebben a szimfóniában, és hogy Brahms milyen belső kapcsolatokat teremt az egyes szólamok között. Nagyszerű zárása volt ez a hangversenynek.

www.infranken.de